Hugh Jackmannek még mindig jól állnak az adamantium-karmok, sőt, amilyen snájdig legény, még a japán háttérből sem lóg ki. James Mangold Wolverine-filmje azonban túl sokat vállalt.
Ez a Farkas ugyanis sokkal emberibb, mint az előző filmekben. Ami ugyebár nem feltétlenül gond. Sőt! De a japán környezetbe ültetett történet mindenáron drámai akar lenni. Mindenáron. És ez már bizony elég nagy baj, mert a film feszességének rovására megy. Ettől függetlenül azonban Wolverine visszatérése kellemesen sikerült, a nagy nyári hőségben nincs is jobb, mint beülni a mozifotelbe, és ilyen filmeket nézni.
A történet szerint Logan remeteként éli életét, az önjelölt hobóra azonban rátalál egyik régi megmentettje, aki vissza szeretné adni halandóságát. Az öregember körül azonban nincs rendben semmi, fia már ránézésre is egy megélhetési böllér kedvességével rendelkezik, míg lánya nagyjából egész Japán legjobb nője. Hogy semmi se menjen még annyira sem flottul (ahogy azt A ravasz, az agy…-ban találóan megjegyzik), mint egy peches nap Boszniában, egy fura szőke szépség is belerondít a levesbe, Farkas pedig megszokott képességei light verzióját tudja csak felhasználni a siker érdekében.
A Farkas valamiféle furcsa képregényesített szamuráj-westernfilm-hangulatot áraszt. Ott van ugye a ronin, vagy a magányos vadnyugati hős, aki mindenkit legyőz, szó szerint acélból van, egysorosaival pedig olyan lazává válik, hogy a nőkről azonnal leolvad a bugyi, a férfiaknak pedig kedvük támad lassítva sétálni robbanásoknak háttal.
Van itt bosszú, egyedüllét, fegyverek, a messzi távolba bámulás, és még nindzsák is, tehát mondhatjuk, hogy a műfaji követelményeknek teljes egészében megfelel. Hogy mégse legyen annyira egyszerű, Mangold tudja, hogy a képregény-fanatikusoknak is meg kell felelnie, ezért teletömi mindenféle földöntúli jóval a több mint kétórás játékidőt, csak egy baj van: valahogy ez az egész nem ér össze tökéletesen.
Nehéz egy mindenkit kiszolgáló akciófilm keretein belül bemutatni egy szuperhős szenvedését, sőt, közel lehetetlen. Túl sokat vállalt a film. Még akkor is, ha látszólag minden együtt van. Hugh Jackman továbbra is tökéletes erre a szerepre, a japán vendégművészekkel sincs nagy gond, a poénok ülnek, a fordulatok meglepőek, de 2013-ban egy ekkora filmnél azért az egy a közepesnél egy fokkal nagyobb tockost érdemel, aki hatalmas vehemenciával rángattatja ide-oda a kamerát, miközben az egyik legnagyobb harcjelenet zajlik. Talán az a baj, hogy végig érzed, nincs tétje az egésznek. Farkas drámája úgyis enyhül, aztán jöhet majd az X-Men folytatása, Az eljövendő múlt napjai jövő májusban.
Igazából egy rossz szavunk sem lehet az új Farkas-mozira, mert tisztességesen összerakott darab, de a szerelmi szál annyira leülteti, hogy néha igencsak laposakat pislog a kedves néző, és itt most nem arról van szó, hogy több akciójelenetet kellett volna belepréselni a moziba. Nem. Egyszerűen az akció és a dráma arányát kellett volna jobban belőni, és akkor egy több mint korrekt képregényfilmmel lehettünk volna gazdagabbak. Így csak egy korrekt képregényfilmre vált jegyet az, aki látni akarja a Wolverine-filmet. Nem rossz, kellemes, amolyan mocskos kis semmiség 3D-ben. Még mindig jobb, mint az előző, teljesen felejthető önálló produkciója. És már ennek is örülhetünk.