Egy új Green Day-lemez mindig rossz lesz valakinek. Billie Joe díszes társasága már bőven elért egy olyan szintre, ahonnan általában csak lefelé vezet az út, aminek a végén a sátáni kacajú fanyalgók állnak vasvilláikkal. A minőség szinten tartása szinte lehetetlen, de igazán buta lenne az, aki elvárná tőlük, hogy mostantól életük végéig csak tökéletesre csiszolt punkrock-operákat írnak majd.

Az ¡Uno! természetesen nem olyan jó, mint az American Idiot, vagy a 21st Century Breakdown volt, és ha valaki nem egy régi típusú, kicsit sem megalomán Green Day-albumra vágyik, illetve zsigerből gyűlölte a Warning-ot, az biztosan nem lesz elégedett. Aki bírta az összes albumot, és nem bánja, ha most nem kap az arcába egy nemzedéki slágert sem, csak néhány mezei slágert, akkor remekül fog szórakozni.

A tervezett albumtrilógia első tagja, az ¡Uno! teljesen rendben van, nincs semmi lacafaca, egyszerű dalok egymásutánja, melyek hangzásban és hangulatban a Warning-ot idézik, és eszük ágában sincs megváltani a világot. A Green Day csak pörögni akar folyamatosan, olyannyira, hogy még azt az egyetlen árva lassú dalt is (Oh Love) a legvégére helyezi, nehogy már ünnepet rontson. Az ¡Uno! egyáltalán nem újít semmit, pont ugyanazok a ritmusképletek, dekára olyan hangulatú dallamok jönnek elő, mint bármelyik korábbi albumon, nincs sztorija, de pont annyira lehet majd a koncerteken üvölteni és ugrálni rá, mint bármelyik másik korábbi vállalkozásukra.

Az ¡Uno!-nak tulajdonképpen nincs is igazi gyenge pontja, pont azért, mert nem veszi magát komolyan, még a fanyalogva fogadott Kill the DJ  is remekül beillik a tracklistbe, de a show-t mégis a Let Yourself Go, a a Carpe Diem és a Loss of Control lopják el. Az Angel Blue simán felférhetett volna az Insomniac-ra is, egyedül talán az utóbbi lemezeket idéző Rusty James sikerült túlságosan is színtelen-szagtalanra, de annyi baj legyen, nem fogjuk húzni a szánkat, és léptetni, ha történetesen ez a track következik.

Az új Green Day-lemez nem elégít ki minden igényt, talán majd a novemberben érkező második (¡Dos!), és a januári harmadik lemezzel (¡Tré!) együtt hallgatva mindenki elégedett lesz, egyelőre viszont be kell érnünk egy több mint kellemes dalsorral, aminek legtöbbje séróból okoz dallamtapadást, és részben a régi időket idézik, amikor még Billie Joe, Tré Cool és Mike Dirnt nem akartak komplett sztorikat a fülünkbe varázsolni. És ebből ritkán lehet baj. Bár néha ha nincs baj, akkor az a baj.

A Green Day Angry Birds-játékáról hallottál már? Ha nem, akkor olvass róla a Playeren!