Három rész után most már érezhető, hogy bizony az év egyik legkellemesebb feelgood-sorozatával van dolgunk. Nem vinnyogva röhögős sitcom, de imádnivaló.
Mindig is az olyan vígjátéksorozatokat szerettem, ahol ha nem is röhögtem halálra magam, a karakterek elvitték a balhét. Na, a Growing Up Fisher pont ilyen. Nem harsány, nem valószínűtlen, egyszerűen megmelengeti a szívet, jó kedvre derít, nem röhögtet, csak mosolyogtat, de azt százszázalékos biztonsággal teszi. A sztori egy széthullott, de mégis összetartó családról szól, amelynek családfője, Mel Fisher (J.K. Simmons) tizenkét éves kora óta vak, de ezt nem szereti az emberek orrára kötni, és igen, a poénok többsége ebből a helyzetből indít, de szerencsére nem olcsó módon fejezi be a műveletet.
A családanya, Joyce (Jenna Elfman) valamiféle furcsa kapuzárási pániktól vergődik, legtöbbször kibírhatatlan, de sebaj, optikailag csodaszép látványt nyújt, szóval nyugodtan süthetjük rá a kiváló MILF-plecsnit. Az elvált szülők két gyereket nevelnek, egy lányt, Katie-t (Ava Deluca-Verley) és egy fiatalabb fiút, Henryt (Eli Baker) akik közül tulajdonképpen utóbbi a széria főszereplője, az ő narrációjával látjuk és hallgatjuk a történéseket, annyi csavarral, hogy a srác felnőtt énje tekint vissza a sztorira, ettől mondjuk az egésznek lesz egy kis Így jártam anyátokkal-utánérzése, de semmi más nem emlékeztet az egyre kellemetlenebb How I Met Your Mother színvonalára, és stílusára sem. A jövőből érkező hang egyébként Jason Batemané, aki a sorozat producere is egyben, de ha már ismert nevekkel dobálózunk, akkor David Schwimmer, vagy ha így jobban tetszik, Ross Geller rendezte a pilotot. Hoppáré, mi?
Valamilyen szinten összeállni nem akaró projektről van szó, ami meglepően rendben van mégis, a történelem során ugyanis több névváltoztatáson esett át a sorozat, először …Then Came Elvis, majd The Family Guide címmel futott, Joyce szerepére először Parker Poseyt szerződtették, aki kilépett, majd Jenna Elfman kapta meg a lehetőséget. Az első pilotot még Poseyval forgatták, az első promófotókon is ő látható. De az a helyzet, hogy nem hiányzik. Elfman remekül hozza a zavart anyukát, jól is néz ki, szóval egyáltalán nincs itt semmi baj a castinggal.
A poénokkal már van, legalábbis azok szerint, akik térdcsapkodós, félórás sitcomot vártak a Growing Up Fisher-től. Nem az a célja, hogy fülig érjen a szád tőle, hanem hogy megmelengesse a szívedet. Kicsit olyan érzésem volt az első részek közben néha, istenbizony, és bocsánat a párhuzamért, mintha Az élet szép vígjátékverziója menne, a nehéz sorsú, de jó kedélyű apuka akkor is megmutatja a fiának, hogy még a tragikus helyzetekben is benne van a szépség, ha jól közelítjük meg az életet.
Persze ez Amerika. Ide szerelmi szál kell, legyen már a kisgyerkőc is hősszerelmes, legyen egy tudálékos, laza, idegesítő gyerekhaverja, apuka is akadjon rá néha-néha valamiféle jó nőre, anyuka legyen féltékeny, a lányuk pedig szimplán legyen elég jó csaj, aki sokkal érettebben tud viselkedni a mamánál. Van némi The Michael J. Fox Show-íze is a sorozatnak, aki szerette azt, az Fisheréket is bírni fogja. Azt még nem is említettem, hogy mindez tulajdonképpen megtörtént eseten alapul, a széria írója és producere, Dj Nash apjáról mintázta Mel karakterét, de a történetek már nem feltétlenül a valódi élet szüleményei, és ezt azért érezni is rajtuk valahol.
Teljesen tét nélküli a meccs, ezerszer láttad már, de annyira jó a hangulata, hogy nem tudod nem szeretni. A Growing Up Fisher nem forgatja fel a tévézést, nem lesz a kedvenc sitcomod, de bájos, annyira, hogy ha egyszer rákattansz, akkor már az sem fog érdekelni, hogy tulajdonképpen nem is igazán röhögsz rajta.
