Viccesnek nem vicces, idegesítőnek idegesítő, de amikor éppen kisétálnál a teremből, elkezd szerethetővé válni. A Gyakornokok kipróbálja a türelmedet.
A modern idők Bud Spencer–Terrence Hill párosa, Vince Vaughn és Owen Wilson mindössze abban különbözik az előbb említett nagyságoktól, hogy egy–két filmtől eltekintve borzasztóan rosszak. Bármennyire is szerettük volna szeretni a Gyakornokok-at, bármennyire is volt benne egy Ünneprontók ünnepe-szintű mosolygás ígérete, a film nem akarta, hogy szeressük, a mozi közönsége annyira feszengett a másfél órás játékidő alatt, hogy már a felénél majdnem kisétált, mondván, kínozza inkább a színészeket valamilyen szabadon választott, egzotikus kórság, jobb dolgunk is van annál, hogy teljesen humortalan idiótának nézzenek. Aztán jött a meglepetés. Mert a film pont a felétől elkezdett szerethetővé, vagy inkább szerethetőbbé válni.
A Gyakornokok egy olyan munkáját elvesztett párosról szól, akik remekül értenek az értékesítéshez. Ezért elmennek gyakornokoskodni a Google-höz. Érted. Miért is ne? A díszes férfiak maximum a Google keresőjét tudják használni, így megannyi kellemes kacajt okoz majd, hogy a történet bedobja őket a zsenik közé, akik álmukban leprogramoznak bármit, míg a Vaughn–Wilson páros inkább a piáláshoz ért. Hát ez már így csak leírva is vicces, nem? Ja, hogy nem? Nem véletlenül.
Mert ebben a filmben senki sem vicces, még az a Will Ferrell sem, aki képes egy alig párperces cameóval is sírós röhögést okozni. A tetovált fejű matrackirály szerepében feltűnő Ferrell sem kapott igazi poénokat, Wilson és Vaughn pedig sokszor inkább az idegeinket tépi egy-egy végletekig ismételt poénnak szánt blődlivel.
Pontosan tudod, mi fog történni ebben a filmben. De ez még nem baj. Az már inkább, hogy az egy lefőzött kávékapszula intelligenciájával rendelkező főszereplők minden kiszámíthatóságuk ellenére sem igyekeznek színészként viselkedni, csak jelen lenni a kamerák előtt, és azon kapod magad, hogy már egy ideje Owen Wilson furcsa alakú orrnyergét figyeled. És gondolkodsz, hogy hol rontottad el az életed.
Aztán derült égből villámcsapásként, mintha azt mondaná Shawn Levy rendező, hogy eleget véreztettük már a nézőt, próbáljunk már meg valami szívet vinni a történetbe, és lám-lám, már nem is fészkelődsz annyira a székedben, és nem akarsz a legközelebbi kocsmában bevallani mindent a csaposnak. És ez így marad a teljesen valószínűtlen és értelmetlen, de megbocsátható befejezésig is.
Tehát ha kibírsz kb. egy órányi tömény szenvedést, akkor akár még jól is szórakozhatsz. De az az első egy óra nagyon fájni fog. Az utolsó egy óra is egy picit. Csak a Vaughn–Wilson-rajongóknak ajánlott, de nem azoknak, akik szerették őket együtt az Ünneprontók ünnepe című, meglepően kedves kis alapvetésben. Ez valami nagyon más. Mint a Sas-kabaré, csak Hollywoodból.