Brian De Palma filmjeit egyre nehezebb szeretni. Most sem lesz egyszerű a helyzet, de így sem fogod könnyen felejteni a Gyilkos vágyakat.
Fura ez az új De Palma-mű. Minden ízében tévéfilmre hajaz, a színészi játékok minőségére elméletileg nincs magyarázat, de valamiért csak nem hagy nyugodni az, amit láttál. Ott maradsz egy rakás kérdéssel, amire meg kell találnod a válaszokat, és nem csak a történettel kapcsolatban fogod ezt érezni. A Gyilkos vágyak egy csavaros sztori, egy furcsa szerelmi háromszög kibontása, amelyet a karrierépítés rögös és sokszor véres útjára terel az ellentmondásos filmek mestere.
A sztori szerint egy reklámügynökségben járunk, ahol Christine és kedvenc beosztottja, Isabelle egy reklámkampány során majdhogynem szó szerinti csókos viszonya egyre inkább ellenségessé válik. Nem sokat segít a helyzeten, hogy Isabelle előszeretettel osztja meg ágyát Christine pasijával, vagy inkább szexjátékszerével, Dirkkel. Isabelle azonban nem igazán tudta, mibe nyúl bele, amikor főnöke útjába állt, így megkezdődik egy furcsa játszma a két nő között, aminek maga a jó isten sem tudja megjósolni a végkimenetelét.
Azért lesz az utóbbi évek egyik legellentmondásosabb alkotása ez a francia filmből (a 2010-es Szerelmi bűnök-ről van szó) készült remake, mert nagyon lassan építkezik, Rachel McAdams játéka pedig annyira irritáló, hogy azért azonnal kiosztanál neki valami olyasmit, aminek biztosan nem örülne. Aztán hazamész, gondolkodsz, és rájössz, hogy hát hoppá, McAdams nem véletlenül volt ennyire irritáló, ez a dolga, csak azt tette, amit megkövetelt tőle a szerep, a sztori nagyon is összeáll, csak mire elkapott, már lehet, hogy érdektelenné vált számodra, a megvalósítás pedig nem sokkal erősebb, mint az eredeti filmé, amihez képest azért meglehetősen sok változtatást eszközölt a forgatókönyv.
A Gyilkos vágyak tehát egy újabb megosztó, de nem szerethetetlen Brian De Palma-film, amelyet a rendező legutóbbi munkáinak (Femme Fatale, Fekete Dália) rajongói bátran nézhetnek meg mindennemű kiborulás nélkül. Ha nem Almodóvar kedvenc operatőre, José Luis Alcaine fényképezte volna, hanem Zsigmond Vilmos, mint a Dáliát, sokkal boldogabbak lehetnénk. Túlságosan morcosak így sem vagyunk, bár azt tegyük hozzá, mi tudtuk, mire számítsunk.
