A brit Underworld elektronikus formáció harminc évvel ezelőtt sikeresen megállította az időt, amikor megnyitotta előttünk a Born Slippy .NUXX szelencéjét.
A Born Slippy című track eredetileg 1995 májusában jelent meg, aztán alaposan átdolgozták egy vokálcentrikus, energikusabb változattá.
A ma főként ismert NUXX-változat singleként 1996-ban látott napvilágot, és sokakat úgy elsodort a kézzelfogható valóságból, hogy azóta se tértek igazán vissza.
Egy különös elektroszilánk fúródott ekkor a kollektív emlékezetbe, amelytől akkoriban némi tánczenei összerezgést, netán órákon át tartó révülést reméltünk – a zene flowja viszont túlszárnyalt minden elképzelhető határt. Hatását és erejét ma már nem lehet lejátszott időrengetegben vagy slágerlistás helyezésekben mérni, még csak abban sem, hogy ezredjére is kimondjuk: ez a zene volt a kilencvenes évek rave- és klubkultúrájának egyik meghatározó alaphangja, amely a Trainspotting zenelelkületi epicentruma volt.
És ha már Trainspotting, tegnap volt harminc éve, hogy a kilencvenes évek altervilágának egyik legmeghatározóbb kultfilmje közénk csöppent, amely szétterítette az egész golyóbison a Born Slippy-életérzést.
Ez a zene magába sűrítette a korszak lendületét, lázadó energiáit és fiatalos érzelmeit. Egy vasfüggöny utáni, szabadnak, békésnek hitt világ felnövő, kitárulkozó elektronemzedékének a nyugalmi pulzusává vált ez a dal. A .NUXX hatása nemcsak a zenében, hanem a vizuális kultúrában és az identitásformálásban is kimutatható – aki a korszak rave- vagy klubkultúrájában igazán benne volt, annak ez a zene egy olyan időkapu a kilencvenes évekbe, amely sosem záródik be igazán.
A Born Slippy. NUXX egyeseknek úgy bemászott a fülébe, agyába, húsába, lelkébe, hogy egy életen át viselik nyomait, sokak létszemléletét végérvényesen megváltoztatta, akárcsak egy jól sikerült LSD-trip.
És akkor jöjjön némi személyes szál. Ez a track az, amit az Ultrabalaton utolsó utáni szakaszában, valaki más helyett beugorva is tudok két órán át repeatben nyomatni. Mert ahol szinte már a csont akad, a hús szakad, oda kell a révülés állapota ahhoz, hogy a lábaim tovább meneteljenek. Hogy rájöjjek, nincsenek távlatok, minden időn kívüli, és csak visszazuhanás van. Vagy Pilinszkyt idézve: nyitott szárnyú emelkedő zuhanás. Mert ha valaki nem tudta volna, az Egyenes labirintus a Born Slippy. NUXX magyar költészeti lenyomata – vagy fordítva, utóbbi szökkent szárnyra az Egyenes labirintus fészkéből.
Ha három dolgot vihetnék magammal világgá, akkor ez a zene köztük volna. Ha egyetlen zenét hallgathatnék innentől fogva az utolsó lélegzetvételemig, akkor kérdés nélkül ez a zene volna.
Ha van zene, amit szeretnék viszonthallani, miközben a poraimat a folyópartra – vagy Trainspotting-szimbolikával élve a vécébe – szórják, hát akkor kurvára ez volna az.
Ez a zene bennem van, ez a zene én vagyok. Kevés dologban vagyok ennyire biztos az életben – ez egyike a kevés dolgoknak. És tudom, hogy ezzel a felismeréssel nem vagyok egyedül.
Nyáron az Underworld 2005 után újra ellátogat a Szigetre, és elhozza nekünk a tracket. Addig is legyen velünk, éltessük megállás nélkül, és folytassuk a nyitott szárnyú emelkedő zuhanást:
És akkor idézzük fel kedvenc idevágó sztorinkat:
Lefoglalták a hifijét, és akár börtön is várhat a csávóra, aki órákon át bömböltette otthonában a Born Slippyt
Friss híreink Manchesterből: a Trainspotting legismertebb betétdalát, az Underworld Born Slippy című opuszát verette az 54 éves Clyde Taylor a kora reggeli órákban, úgy órákban, hogy pontosan nyolc órán át, szóval már a délelőttbe nyúlóan, abszolút repeaten. Abbahagyni a hatóság érkezéséig nem volt hajlandó, ami az eredményezte, hogy szépen elvitték a teljes hangrendszerét, de még […]
(Borítókép: jelenet a Trainspotting című filmből)
