A Proxima olyan oldalról közelíti meg a bolygó elhagyását, ami nem látványos, nem akciódús, inkább érzelmileg terheli meg a nézőt: az emberi oldaláról. Eva Green egy olyan elvált anyukát játszik, akinek sikerül legnagyobb álma, végre felmehet az űrbe, ő lesz az egyik első ember a Marson, csak hát ez azzal jár, hogy egy évre magára kell hagynia lányát úgy, hogy annyira távol lesz tőle, amennyire távol még ember nem volt a saját gyermekétől.

És nem is maga az út a lényeges, hanem amíg eljutunk oda. Hogyan tudja feldolgozni egy anya, hogy a legnagyobb álma teljesítéséhez egy kicsit meg kell halnia lelkileg? Hiába tudja mindenki, hogy jobbára visszatér a Földre, mégis ott van a veszélye, hogy történik velük valami az űrben, egy baleset, egy alien, bármi. Hogy lehet így elválni egymástól, főként, ha egy gyereknek kell elengednie az anyját és egy anyának a gyereket.

A Proximát Eva Green tökéletesen elviszi a hátán. Isten tudja, mikor lehetett látni őt ennyire jó színésznőnek, ha lehetett valaha egyáltalán, ráadásul javarészt francia nyelven szólal meg, érdemes is inkább eredeti hanggal nézni, sokkal különlegesebb az élmény. Eddig is tudtuk, hogy Eva Green jó színésznő, de valahogy mostanában nem annyira derül ez ki róla, maximum a Penny Dreadfulban mutatott maradandót, a filmjeiben nem különösebben. Hogy most Alice Winocour rendezőnő hozott-e ki belőle valami extrát, vagy csak Evának volt már elege a szerethető, de bizarr karaktereiből, nem tudni, de jó volt az irány, az biztos.

A játéka még arról is elvonja a figyelmet, hogy a film nem képes fókuszban tartani a mondandóját, néha kicsit érthetetlenül összeszedetlennek tűnik, pedig végig tudja, hogy hová halad, hogy a szereplői milyen utat járnak be a nagy napig, és ezzel hagy is egyfajta hiányérzetet az emberben. Nem nagyot, mert amit amúgy látsz, az egy remek dráma, nem minden idők legjobbja, de érdekes kérdésekkel teli, ráadásul olyan karakterek mozognak benne, akik egyszerű emberek, és képesek a változás csodálatos képességére is.

Az Ígérem, hogy visszatérek igazából elég sokat markol, mert megpróbál egyszerre arról is beszélni, hogy egy olyan anya, aki erejének már majdhogynem teljes kimerítésével álmai megvalósításán fáradozik, hogyan megy rá majdnem erre a műveletre, hogyan készíti ki az embert az, ha mindent akar egyszerre, mit lehet és szabad elengedni közben, mindehhez pedig egy darabig teljesen fura módon még hozzácsapódik egy nem túl izmos belharc az űrhajósok között, ami igen, azért is alakult ki, mert ők férfit akartak maguk mellé, de szerencsére a film ezt gyorsan lerendezi teljesen emberi módon.

A főhősnőt egy darabig nem túlságosan szívlelő kolléga bőrében Matt Dillon is megmutatja, hogy sokkal több jó film járna neki, ennél akár jobbak is, persze ez nem azt jelenti, hogy a Proxima rossz lenne. Nagyon is jó dráma, amit az Eva Green-rajongóknak muszáj látniuk. Most, hogy az HBO GO-n bárki megnézheti, ráadásul szinkronnal, már semmilyen akadálya nincsen annak, hogy bárki kilője vele magát az űrbe, csak előbb egy kicsit belerokkanjon.