A Netflix új akciófilmjében Jack Reacher az erdőben menekül egy földönkívüli halálosztó gép elől. Jól hangzik?
Kezdjük azzal, hogy az Ismeretlen támadók című mozit az a Patrick Hughes írta és rendezte, aki direktorként olyan filmeket jegyez, mint A feláldozhatók harmadik része vagy a Sokkal több mint testőr mindkét epizódja. Az elvárásokat az infó alapján érdemes hát a tisztes középszer irányába mérsékelni, ám az a néző, aki nem tesz így, a mozi nyitányában azonnal újabb jeleit kapja annak, hogy jó eséllyel nem épp az év filmje elé ült le.
Mondanánk, hogy az egyik jel az Alan Ritchson, azaz Jack Reacher által játszott főhős elképesztően gagyi műszakálla, és hát valóban, ez is belövi azért valamennyire a színvonalat, de ennél sokkal árulkodóbb a sztorit beindító epizód, melyben a hős elveszíti a bátyját, hogy ez a trauma állítsa irányba a további cselekményt. Motivációnak ez annyira rongyosra koptatott, hogy érzelmi azonosulás helyett az ember azonnal ásítozni kezd.
Reacher tehát egy PTSD-vel küzdő katona, aki jelentkezik a 75. Ranger ezredhez, hogy magában így tegye helyre a múlt szörnyűségeit. A felvételi azonban nagyon félremegy, a mindent eldöntő utolsó próbatétel során ugyanis egy földönkívüli származású harci gép támadja meg emberünk csapatát. A militáns thriller itt átmegy egy sci-fi-akciófilmbe, melyben a látszólag legyőzhetetlen alientanknak szembe kell néznie a Föld leghalálosabb fegyverével, az amerikai bakával.
Ha a fenti sztori alapján eszedbe jutott minden idők egyik legjobb akciófilmje, az 1987-ben bemutatott Schwarzenegger-féle Predator, nem jársz messze az igazságtól. Bár a főgonosz nehezen különbözhetne jobban a galaktikus hobbivadásztól, a cselekmény túl sok ponton koppintja John McTiernan moziját ahhoz, hogy ne vegyük észre.
Komoly baj, hogy a másolgatás során azt sajnos nem sikerült lelesni, hogyan keltsenek az alkotók feszültséget. Egészen egyszerűen túl sok közhelyet sorakoztat fel a film, hogy a nézőt akár egy pillanatra is elkapja az izgalom. Amint az erdőbe küldött katonák szembetalálják magukat a bolygóra érkezett high-tech ellenséggel, azonnal tudjuk, melyikük fogja túlélni a kalandot, milyen sorrendben patkolnak el, mi lesz a legyőzhetetlennek látszó fenyegetés gyenge pontja, sőt, mi még azt is sikeresen tippeltük meg, mi lesz a konkrét jelenet, mely feloldja a főhős traumáját.
Az alkotás tehát kicsit sem eredeti, a problémák sorát pedig csak gyarapítja, hogy az alientankot látva is sorjázni kezdenek a kérdések. Az például jó fenyegetően néz ki, hogy a gépszörny lassan, két lábon lépked előre, ugyanakkor még a fizikában minimálisan jártas nézőkben is felmerül majd a kérdés, miért nem kezd eldőlni az oldalára, amíg két lépés között csak az egyik lába van a talajon. Az szintén vicces, hogy a tank csak úgy tud támadni, ha előtte egy kék keresősugárral beméri a célpontját, és még ez esetben is elképesztően pontatlan.
Arról aztán ne is beszéljünk, hogy egy idegen bolygóra küldött csapásmérő eszköz miért csak ilyen primitív módon tud közlekedni, vagy hogy a sebezhetetlen páncélt miért önszabotálja az a kézenfekvő gyenge pont, ami végül a győzelem kulcsát jelenti a főhős számára. Tényleg ez lenne az alien csúcstechnológia?
Hughes nemcsak a közhelyes cselekménnyel és a megkérdőjelezhető dizájndöntésekkel lövi lábon a saját filmjét, hiszen az alkotás az érzelmek szintjén sem működik. Minimum vicces, amikor a mélyponton a hőst úgy szembesítik a problémáival, hogy az összes kőkemény rangerjelöltnek ott remeg a könnycsepp a szeme sarkában, és közben erőltetetten szomorú-felemelő zene szól. Ezek a jelenetek nemcsak simán sziruposak, de az embert szó szerint megtámadja a szekunder szégyen. A fináléban látható lelkesítő beszéd pedig már olyasmi, ami már harminc éve is elképesztően krindzs lett volna.
Az akciójelenetekről sem tudunk sok jót elmondani. Kiszamíthatóak, olykor a CGI minősége is megkérdőjelezhető, de legalább a brutalitás tekintetében nem köt kompromisszumokat a film, és tagadhatatlan, hogy van benne néhány jobban sikerült, szélsebes és jó hangos szekvencia, amikor a néző akaratlanul is felnéz a mobiljáról.
Az Ismeretlen támadók tökéletes szemléltető ábrája a Netflix által képviselt tartalomgyártási irányelvnek. Hiszen a streamingszolgáltató nem titkolan azoknak gyárt filmeket, akik olykor csak háttérzajként kapcsolják be a tévét. Nem akarnak bevonódni, nem akarnak értelmes, csavaros sztorikat, hiszen azok igénylik a figyelmet és az agymunkát, az átlag felhasználó pedig vasalás vagy mobilozás mellé kapcsolja be a tévét – a Netflix legalábbis így gondolja.
Alan Ritchson legújabb filmje is azoknak szól, akiknek halmokban áll otthon a mosatlan, a vasalnivaló és szalad a ház, hiszen a néző akkor sem marad le semmi fontosról, ha közben rendbevágja a lakást. Sőt, ha néhány kínos pillanat lemegy, miközben az ember épp a felmosóvizet önti ki a vécébe, még jól is járhat vele, hogy nem ült le a tévé elé.
