Itt az Isn’t It Romantic, ami fogja a romantikus filmes kliséket, hülyére röhögi magát rajta, de aztán a végére ő is beáll a sorba. Amíg nem teszi, addig elképesztően jól működik.
Olyan kár, hogy mostanában nincsenek már normális paródiafilmek! Nem is kellene, hogy olyan őrülten kreatívak legyenek, mint a Zucker-Abrams-Zucker alkotógárda nagyjai, a Csupasz pisztoly, az Airplane vagy a Nagy durranás, csak legyen legalább élvezhető, de valamiért csak nem akar sikerülni a mutatvány az utóbbi sok-sok évben. A Netflix most megmutatta, hogyan kellene ezt csinálni, de azért igazán az Isn’t It Romantic sem bátor eléggé ahhoz, hogy teljesen kifordítsa önmagából a zsánert. Pedig nem ártana.
Maga a sztori önmagában elég gyengének hangzik, tény, hogy nem is a történet viszi a hátán a filmet, hanem furamód az a Rebel Wilson, aki többnyire olyan irdatlanul idegesítő tud lenni, mint Melissa McCarthy rosszabb napjain, de most végre kap lehetőséget arra, hogy megmutassa, valóban jó komikának, és nem csak azért érdemes őt filmekre szerződtetni, mert duci és az olyan vicces, főleg akkor, ha még undorítóan is viselkedik és trágárul beszél.
A történet egy Natalie nevű építészről szól, akit finoman szólva sem tisztelnek kollégái, de ő sem igazán tiszteli magát, és az élete így kerek, még ha boldogtalan is. Natalie nem sok dologban talál örömet, ráadásul a pasik is kerülik, mint a felgyújtott lócitromot, pedig lenne, aki szívesen közeledne hozzá, de észre sem veszi. Mi ez, ha nem egy alapvető romantikus vígjátéki felállás?!
És az is tipikus, hogy Natalie aztán beüti a fejét, és egy olyan világban ébred, ami tulajdonképpen egy szirupos romantikus vígjátéknak felel meg, de az aztán tényleg minden gennyével és borzalmával együtt támad a lányra. Egy olyan világban, ahol mindenki gyönyörű, ahol minden verőfényes, ahol a legdurvább klisék válnak valóra. És mit tehet egy lány, aki hupililát hány a romantikus vígjátékoktól? Megpróbálja megtalálni az igazit, hogy végre eltűnhessen onnan.
Közben az Isn’t It Romantic tényleg hülyére röhögi magát az utóbbi 20-30 év összes hasonló filmjén, és amikor ezt műveli, akkor egyszerűen imádni való. A viccek tényleg ülnek, a paródia nagyon erős, Rebel Wilson pedig sosem volt ennyire szerethető. Mindannyian végignéztünk már ilyen-olyan okokból (rendben, főleg nők miatt) egy halom romantikus vígjátékot, szenvedtünk a 80%-uk alatt, ez a film pedig megsimogatja a buksidat, és azt mondja, tudom, én megértelek, gyere, röhögjünk együtt a legnagyobb cukormázas baromságokon.
És nagyon lehet röhögni rajta. Tényleg a legnagyobb klisék mentén halad a sztori, mindenki idegesítően cuki, pofátlanul gazdag, a világ pedig rikítóan színes, a káromkodásokat pedig kisípolja az élet. Még egy normális szexjelenet sem jár a főhősnőnek, hát nem csoda, ha ebbe bele lehet őrülni, és ki akar szállni belőle bárki, aki belekerül.
Csak sajnos az írók is ki akartak szállni belőle úgy a film felénél, amikor már nem paródiává válik, hanem azzá, amit azelőtt kiröhögött. Egy teljesen átlagos romantikus vígjátékká. Olyan, mintha csak addig lett volna ötlet, de arra már nem futotta, hogyan lehet meglepő módon befejezni ezt az egészet, úgy, hogy az tovább tekerje sátáni kacajjal a romantikus vígjátékok mellbimbóját.
De még ilyenkor sincs nagy gáz, egy pillanatra sem szerethetetlen ez a film, mindössze annyira erősen indul, hogy elvesztegetett lehetőségnek tűnik a második fele, mert micsoda csoda lehetett volna ebből, ha esetleg nem az egyszerűbb lehetőségek felé nyúlnak az írók, hanem tovább ötletelnek, és kockáztatnak. Így csak egy kellemes vígjáték jött ki az Isn’t It Romanticből, amivel jól elvan az ember másfél órán keresztül. Külföldön Valentin-naptól elkezdték játszani a mozik, de most már fent van Netflixen, egy éjszakai bambulós röhögésre tökéletes. Rebel Wilsonnak pedig több hasonló filmben kellene játszania. Megérdemelné.
