A Kampókéz úgy folytatja az eredeti sztorit, hogy sötétebbre, társadalomkritikusabbra veszi a figurát, és bár megrémít és elgondolkodtat, az '92-es első része jobban működött.
A Kampókéz azon ritka klasszikus horrorok egyike, ami sosem a belezősségéről volt híres, mert hát bár akadt benne levágott kutyafej, valahogy inkább az maradt meg az emberben, hogyan őrült meg szép lassan Helen, és hogy mennyire pofátlan módon húzta bele a film a nézőjét a főhősnője saját poklába. Azt pedig már talán mondani sem kell, hogy utána nem nagyon akartad ötször kimondani a tükörben, hogy Kampókéz, mert hát biztos, ami biztos. A film két folytatást is megért, de olyan, mintha ezek a folytatások nem is léteztek volna, nem is nagy csoda, mivel egyik sem ért fel az eredetije lábujjáig sem.
Most azonban Jordan Peele-nek támadt egy jó ötlete, aki Nia DaCosta író-rendezőnővel közösen úgy hozta vissza a karaktert közénk, hogy a filmjük egyszerre legyen remake, folytatás, reboot, és ha valami, hát ez egészen zavarba ejtő. Peele-ék ugyanis folytatják az eredeti történetet, de úgy, hogy újra is értelmezzék azt, ráadásul nem is ő lenne, ha nem öntené nyakon ezt az egészet társadalomkritikával, ami egyébként azért nem ördögtől való dolog, mert az első rész sem fordult el az ilyen témáktól, sőt, tulajdonképpen pont a feketék gettóban vs. feltörekvő fehérek problémakör mozgatta a Kampókezet, sőt, maga Kampókéz is a rasszizmus szülötte volt, és úgy tűnik, nem igazán halt meg.
A folytatás áthelyezi a cselekményt a napjainkba, ahol nagyon úgy tűnik, hogy Kampókéz megint gyilkol. Vagy legalábbis azt hiszik. Egy festő, bizonyos Anthony (Yahya Abdul-Mateen II) megismerkedik a legendával, és persze nem hisz benne. Aztán ahogy kell, csak úgy poénból kimondja ötször a tükör előtt, hogy Kampókéz. Mi baj történhet?! Kampókéz viszont nem jön egyből, a férfi így joggal hiheti, hogy nincs mitől félnie. A festő viszont annyira rabjává válik a legendának, hogy művet is szentel neki, és ahogy megismerteti a környezetét Kampókézzel, úgy kezdenek el hullani az emberek, mert hát talán nem kellene ötször kimondani… de hiszen ezt tudjuk.
Anthony aztán furcsa átalakuláson kezd átmenni, miközben a környezete egyre jobban kezd aggódni érte, már aki még túléli a vérengzést. De mit akar Kampókéz? Ki ő egyáltalán? És mi dolga van Anthonyval?
Mire ez kiderül, Cabrini-Green lakossága megtizedelődik, és ömlik is a vér rendesen, de ahogy az első részben, úgy itt sem a céltalan erőszakon van a hangsúly, és nem is azok lesznek a legemlékezetesebb gyilkolások, amelyek a szemünk előtt történnek.
A Kampókéz most sem azzal akar kiborítani, hogy mennyire nyers, inkább azzal, hogy ahogyan az első részben is, úgy itt is egy szerethető karaktert elindít lefelé a lejtőn, és sok vérrel körítve elintézi, hogy kényelmetlen legyen végignézni, ahogy leér az aljára. Csak míg Helen egy tényleg szerethető karakter volt, Anthony sokkal szürkébb, és bár nem nehéz megszeretni, egyszerűen olyan érzése van az embernek, hogy alig van kidolgozva a karaktere. Így pedig annyira már nem buli a buli, mert hát persze, nem akarja senki, hogy baja legyen, de nem kerülünk hozzá annyira közel, hogy igazán aggódni tudjunk érte.
Másrészről pedig egy pillanatra sem teszi kérdésessé a film, hogy mi lesz a kimenetele. Nincsenek benne igazi meglepetések, nagy fordulatok, pontosan az történik, amire számítasz. A gyilkosságok sem túlságosan kreatívak, kettőt kivéve nagyjából mindegyik tök egyforma, de azt sem lehet elvitatni, hogy rosszul lennének kivitelezve.
Az sem tesz neki túl jót, hogy míg a ’92-es eredetiben csak finoman jelenik meg a sztori mozgatórugójaként a rasszizmus, itt már egyáltalán nem akarnak finomkodni, hanem durván, szinte szájbarágósan bemutatni a rendőr-afroamerikai ellentétet, és ennek a mondanivalónak rendeli alá magát Kampókéz karakterét is. Ezzel megváltoztatja őt, átírja azt, hogy miért is létezik, és ez egyszerre jó és rossz is. Mert míg Kampókéz ’92-ben egy kifejezetten furcsa, kvázi romantikus filmből kilépett szellem-horrorszerető volt elég bizarr hobbival, a gyilkolással, most egy áldozat, aki dühös, és az afro-amerikai lakosság körében jelképpé vált.
Ez azért jó, mert megmutatja, hogyan változhatnak a hasonló legendák, hogyan válhatnak akár példaképpé vagy valamilyen mozgalom jelképévé, és alakulhatnak úgy, hogy az adott korszellem életre akarja kelteni. És valljuk be, 2021-ben nem annyira működne egy archaikusan beszélő, kampókezű gyilkos.
Jordan Peele igazából nagyon ügyesen formálta úgy a karaktert, hogy nagyon mélyen megmaradjon annak, aki volt, mégis teljesen mássá változzon. Ez lehet, hogy a régi film (esetleg filmek) rajongóinak a legkevésbé sem fog tetszeni, de az biztos, hogy ők sem merik majd ötször kimondani a tükör előtt, hogy Kampókéz. Aki kevesebb társadalomkritikát, sok fosatós jelenetet, arcbatolt gyilkosságokat várt, az csalódni fog. Aki viszont szereti Peele társadalomkritikus vonásait, az most sem fog csalódni.