Steven Spielberg a München után csinált néhány egészen borzasztó filmet. Az Indiana Jones és a kristálykoponya királysága című borzalommal sikeresen gyalázta meg saját hagyatékát, a Hadak útján című világháborús lovas gagyi után pedig ronggyal kellett felsikálni a nyálat a mozik padlójáról. A Lincoln jobbára a zseniális Daniel Day-Lewis miatt ütötte meg a szintet, de végre felcsillant a remény, hogy a rendező talán összehozhat még valamit, ami a régi nagy címekhez hasonlítható. A jól sikerült Kémek hídja lehet az a film, ami lezárja Spielberg megingását, bár attól azért messze van, hogy látatlanban is kiosszuk az Oscart mindenkinek, akinek valaha is köze volt a mutatványhoz.

Az ötvenes évek végén, a hidegháború legdurvább éveiben járunk. A két részre szakadt Berlinben lassan elkezdik felhúzni a falat, Amerikában a kommunista-pánik, a Szovjetunióban pedig a Nyugat-gyűlölet tetőzik. Az őrült hírszerzési- és fegyverkezési verseny lázában New York-ban letartóztatnak egy szovjet kémet, a hírhedt Abel ezredest (Mark Rylance) és hogy ne érhesse szó a ház elejét, a gyanúsított védelmére az állam kirendeli a nürnbergi perben a vádnak segédkező, azóta biztosítási perekkel foglalkozó ügyvédet, James B. Donovant (Tom Hanks). Ha láttad a trailert, akkor nem árulok el nagy titkot: csupán a sztori első fele foglalkozik a perrel, a mozi második felében Donovant Berlinbe küldik, hogy letárgyaljon egy kényes fogolycserét a szovjetekkel, melynek során az amerikaiak Abelt, a szovjetek pedig egy lelőtt kémrepülő pilótáját engednék szabadon.

A film érdemei elvitathatatlanok. A pazar díszleteknek és a néhol virtuóz megoldásokat sem nélkülöző fényképezésnek köszönhetően a mozi az elejétől a végéig hangulatos. Ugyan Brooklyn felszabadult-színes képei mellett Berlinben kicsit túltolják a szürkeséget, de ez még bőven belefér. A színészek képzeletbeli dobogójának tetején Rylance áll, aki arcának egyetlen rezdülésével képes karaktert építeni és bár a sajtó nagy része Hanks teljesítményétől van hasra esve, szerintem csak simán hozza a szokásos formáját, ami – szögezzük le – esetében semmiképpen nem tekinthető elmarasztalásnak.

Az már inkább írható föl a negatívumok közé, hogy Hanks minden tekintetben a kompetenciája csúcsán mozog ebben a sztoriban, ez pedig néhol érezhetően a feszültség rovására megy. A film első fele – a tárgyalótermi dráma-rész, ha úgy tetszik – ragyogóan működik. A fő kérdés (érvényesülhet-e a jog és az erkölcs szélsőséges indulatok kereszttüzében?) olyan konfliktusokat indukál, melyek nyomása alatt a forgatókönyv engedélyez némi gyengeséget a főszereplőnek és ezekben a pillanatokban válik igazán érdekessé a karakter. A második félidőben azonban már egyenesen azt éreztem, hogy igazából nincs is miért izgulni, hiszen Donovan úgy vágja zsebre a KGB-t és a CIA-t, hogy azt még Chuck Norris is megirigyelhetné. A kevés feszült szituációt ráadásul a készítők – ilyen tekintetben éppen rosszul időzített – humorral oldják, ami szintén nem válik az alkotás előnyére.

A hiányzó feszültség csak azért annyira zavaró, mert a berlini szcéna már nem az addig tárgyalt fontos kérdéseket boncolgatja, hanem egy történelmi tablóba oltott kémfilm-szerűség akar lenni, amihez azért nem ártana, ha nézőként legalább egy kicsit fenyegetve érezném a történet hőseit. Az alkotók is tudják, hogy ilyen téren bizony akad némi restancia, ami akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a hiátust megpróbálják erősen alibi-szagú jelenetekkel orvosolni – például amikor Donovan egy szökést megkísérlő csapat lelövésének válik szemtanújává. Izgalmak híján szemet szúrt az is, hogy a legtöbb szereplő bántóan kétdimenziós, hogy Spielberg az eltelt években sem volt képes kigyomlálni repertoárjából a giccs iránt táplált perverz vonzalmát és hogy végeredményben nem igazán szeretné, ha nézőként magam vonnám le a tanulságokat. Az utolsó öt perc például könyörög az ecetes ollóért; fájdalmasan szirupos és ellenszenvesen didaktikus.

A Kémek hídja még ezzel együtt is szórakoztató, látványos mozi. A legnagyobb hibája nem is a felszínen, hanem a mélyben érhető tetten: Spielberg nem kockáztat. A súlyos sztori az ő tolmácsolásában szinte meseszerű, a rázósabb témákkal csak szőrmentén hajlandó foglalkozni, a felmerülő erkölcsi problémák minél teljesebb bemutatása helyett pedig prédikációval zár. A magányos amerikai hős mítosza még mindig jól működik; könnyen fogyasztható, nem üli meg a gyomrot, csak sajnos hamar éhes leszel utána, főleg, ha egy igazán felkavaró, izgalmas hidegháborús moziért korgott a gyomrod. Ez ugyanis nem az.