1976 nyarán a fél világ Entebbére figyelt, na nem azért, mert olyan nagyon érzékeny lett volna a közvélemény Ugandára, hanem mert a helyi diktátor (igen, ő az elmebajos Idi Amin, akinek megformálásáért Forest Whitaker Oscart kapott egy másik filmért – itt Nonso Anozie alakítja) támogatásával e város repülőterén barikádozták el magukat azok az NSZK és palesztin terroristák, akik eltérítették az Air France Párizsból Tel Avivba tartó járatát. Ami azért volt kiemelt célpont nekik, mert a repülőgépen rengeteg zsidó utas is tartózkodott. Mit tegyen Izrael? Meddig tartanak ki a túszok és fogva tartóik? A válasz, s az ügy utóélete korántsem érdektelen. A film megvalósítása annál inkább az.

Meglehet, a brazil Padhila, aki azért eléggé ügyesen bánik politikailag érzékeny ügyekkel (ott van például az Elit halálosztók, vagy a Narcos), úgy érezte, most bőven elég lesz a drámához és a feszültség fenntartásához, ha leginkább az európai terroristákra koncentrál, s az ő szemszögüket használja a leghangsúlyosabban: erre rendelkezésére áll két igen ismert és igen nagyszerű sztár. Daniel Brühl és Rosamund Pike pedig mindent megtesznek azért, hogy a vélhetően eléggé hézagos instruálást maguktól pótolják: amennyire csak egy színész önjáróan képes felrajzolni a karakter ívét, ők felrajzolják, s ott is van a felszínen a (saját maga által is) megvezetett értelmiségi lázadók tragédiája, de olyannyira erőtlenül, hogy Brühl és Pike tekintetén is mintha látszana, tudják, érzik: kevés lesz ez, emberek. Becsületükre legyen mondva, tisztességesen végigcsinálják – pedig ugye nem feltétlenül sejthették, hogy Padhilának néha fontosabb egy párhuzamosan mutogatott (igaz, legalább a témába vágó) kortárs táncelőadás, mint maga a lényegi cselekmény...

Még mindig necces téma a palesztin-zsidó konfliktus (ajjaj, de még mennyire), s bőven van rajta mit átbeszélni a moziban is, viszont a 7 vérfagyasztó nap mintha félne is tőle, ezért hát átadja magát a barkóknak, a trapéznadrágoknak, s az izraeli válságtanácsot körülvevő korabeli bútoroknak. Közel meg menjen a szereplőkhöz az, akinek kedve van hozzá. Szép a külcsín, nagyon szép – nem is lehet kérdés, hogy Padhila megnézette párszor állandó operatőrével, Lula Carvalhoval a Münchent is, s hát Janusz Kaminskihez ihletért fordulni sohasem szégyen, de akkor már abból a bátorságból is meríthettek volna mindketten, amely Spielberg egyébként szintén nem hibátlan, viszont meglehetősen hatásos filmjére olyannyira jellemző volt.

A legnagyobb baj, hogy hiába áll csatasorba Brühl, Pike, Eddie Marsan, Lior Ashkenazi, Denis Ménochet, s még megannyi kiváló aktor, langyos töriórát adnak csak elő. Pedig ennek a filmnek bizony megrázó, forró thrillernek kéne lennie, amely nem ereszt, hanem szorongat. Így aztán kifejezetten kínos, hogy ugyan bizonyos szint alá nem megy a 7 vérfagyasztó nap, tehát el lehet könyvelni profi rutinmunkának, mivel érzelmileg képtelen elkapni a néző grabancát, megrendítés helyett nagy eséllyel csak vállrándítást vált ki belőle. Pedig mennyi dilemma, mennyi lényeges, meghatározó történelmi alak, mennyi máig kínzó kétely, kérdés sorjázna ott a vásznon...

Ha hagynák.