Mégis mit gondolt Christian Gudegast író-rendező, amikor prezentálta a stúdiónak a 140 perces végső vágást? Bankrablós moziként utoljára a Szemtől szemben-nek sikerült két óránál tovább fenntartania az érdeklődést és a feszültséget, amiért Michael Mann rendező elsősorban a körültekintően megírt forgatókönyvnek és a film élére álló két szupersztárnak (Al Pacino és Robert De Niro) mondhatott köszönetet. Már most szögezzük le, hogy a Támadás a Fehér Ház ellen 2. - London ostroma, és a Túl mindenen című trash-akciófilmeket íróként jegyző Gudegastnak nem volt ilyen szerencséje, első rendezése ugyanis sem erős forgatókönyvvel, sem jól megírt karakterekkel, sem világklasszis színészekkel nem büszkélkedhet.

Adott egy csapat Los Angeles-i seriff Gerard Butlerrel az élen, akiket az érdekel a legkevésbé, hogy az általuk felgöngyölített ügy megáll-e a bíróságon. Az egyébként egy nagyon érdekes téma, hogy mennyire kell bemocskolnia magát egy rendőrnek ahhoz, hogy el tudjon kapni egy minden hájjal megkent bűnözőt, de ebben a moziban ez sajnos csak a díszlet szintjén van jelen.

Látszik egyébként, hogy a tűzharcokhoz Gudegastnak van némi érzéke, de amikor a kreatív megbeszélésen a karakterépítés került szóba, csak ennyit tudott odanyögni: „azmiaz?!”. Ebben a filmben a bűnüldözőket látszólag nem sok különbözteti meg a bűnözőktől, sőt, a rosszfiúk erkölcsök és szürkeállomány szintjén talán még jobban is állnak az állandóan félrekefélő, folyamatosan piáló és indokolatlanul erőszakoskodó zsaruknál. Butler arca majd’ szétesik, külsőre teljesen hitelesen hozza a félalkoholista mocskos zsarut, de egyéb tekintetben az egész karakter egy hatalmas kérdőjel. Nem értjük, mi motiválja, hogy ennyi erővel miért nem rabol inkább ő is bankot, hogy egyáltalán hogyan bírhatta eddig a házassága, és ha amúgy mindenbe szarik bele, miért változik át a cselekmény egyes pontjain szentimentális picsogóvá.

Amikor megláttam, hogy a másik oldalon olyan arcoknak kellene brillírozniuk, mint 50 Cent vagy Ice Cube fiacskája, már előre rettegtem attól, mennyi manírt és súlytalan gizdáskodást kell majd megemésztenem a bő két óra alatt, de végül ebben lett a legkevésbé igazam. A gonoszok az egészen vállalható Pablo Schreiberrel az élen simán ütik az őket hajkurászó különítmény tagjait, már ami a markáns jelenlétet és a színészi játék színvonalát illeti.

A légből kapott karaktereknél egy fokkal zavaróbb, hogy a cselekményt itt-ott iszonyatos bakik verik keresztbe. A spoilereket elkerülendő nem hozok konkrét példákat, csak megjegyzem, hogy azok a nézők, akik elfelejtik lekapcsolni az agyukat a főcím előtt, garantáltan fel fognak tenni néhány kínos kérdést. Például ilyeneket: hát az meg hogy került oda? Ez az alak ezt meg honnan tudja? Az a szereplő mégis hová tűnt? Ez a másik ezt meg mi a francnak csinálta? Majd a legvégén, a nagy csavar után jöhet a mindent vivő negyvenmilliós kérdés:

A Gengszterzsaruk ugyanis látványosan arra játszik, hogy a nézői nem akarnak, vagy – ami még ennél is rosszabb – nem tudnak gondolkodni. Egy lövöldözős videojátékban az ember nem teszi fel az előbb sorolt kérdéseket, de ez elméletileg egy heist-akciómozi lenne, aminek nagyon nem használ, ha a közönség életszagú fordulatok helyett alibi-megoldásokat kap.

Meglepetés: erre a filmre valamiért mégsem lehet zsigerből haragudni. Igaz, ezt a sakkjátszmát ügyetlenül összetákolt bábukkal játsszák, ráadásul olykor csalnak, és a lóval nem L-alakban, hanem keresztben adnak mattot, de azt nem lehet elvitatni tőle, hogy még ezekkel az ordító hibákkal együtt is majdnem kitart a nézői érdeklődés a végefőcímig.

Ennek pedig pusztán annyi az oka, hogy a film látványos, kőegyszerű archetípusokat mozgat, a sztorija pedig – minden ferdítés ellenére – könnyen követhető és épp elég szórakoztató ahhoz, hogy ne pattanj fel a székedből félúton.