Van egy volt férj (Denis Ménochet) és van egy volt feleség (Léa Drucker), s két közös gyermekük (Thomas Gioria és Mathilde Auneveux). A váláson már túl vannak. Az apa a láthatásért küzd, pontosabban azért, hogy bár kisfia és nagylánya nem akarja látni, ő mégis közel maradhasson a srácokhoz. Na de mi lehet itt az igazság? A nő mocskolja be a férfit, s ő uszítja a gyerekeket ellene? Vagy éppen ők azok, akik valamiért mindent megtesznek azért, hogy apjuk ne bizonyíthasson? Vagy mindez igazából a rettegésről szól, mert a férfi korántsem az az igyekvő mackó, akinek bizonyos pillanataiban látszik? Ki fél itt kitől? És mitől? Mi a helyzet ezekkel az emberekkel? Hova vezet ez a történet?

A Láthatás nem csak elképesztően hatásos, de bámulatosan okos mozi is: úgy csinál, mintha titkolná a részleteket, mintha nem akarná elárulni, mi is történik valójában azzal az egykori családdal, amelyet bemutat. Távolságtartást, titkolózást mímel, egészen a film utolsó harmadáig, amikor konkrétan is minden kiderül, méghozzá egy olyan döbbenetes, megrázó jelenetben, amely közben, s most kicsit sem túlzok, könnyen lehet, hogy sokan teljesen kikészülnek majd.

És addig, amíg ide eljutunk, Legrand kétségtelenül játszik velünk. De kicsit sem mesterkélten teszi. Beültet minket a szereplők mellé, elkísérhetjük őket mindenhova, hallhatjuk, miről beszélgetnek, s láthatjuk, milyen lelkiállapotban teszik ezt, de csak a kedvünkért nem foglalják össze a múlt eseményeit. Valami után vagyunk. Ebben a stádiumban inkább felejteni, továbblépni szeretnének az emberek. Élni. De valami nem hagyja őket, mert van az úgy, hogy valamit nem lehet bizonyítani, hogy valamit nem hajlandó észrevenni a külvilág, hogy nem hajlandó azzal foglalkozni, hogy összerakja magában a nyilvános részleteket. Ahhoz tragédia kell. Ahhoz az kell, hogy egyértelműen kiderüljön, ki manipulálta a külvilág véleményét, s ki az, akinek nem hitt senki. S hogy sokszor mennyire életbe vágó lenne, hogy ne lássuk bonyolultnak azt, ami megrendítően egyszerű.

Nos, a Láthatás pont azért remekmű, mert jó ideig úgy csinál, pontosabban, hagyja, hogy azt higgyük róla, hogy ő csak egy kisrealista francia film a válás utáni nehézségekről – pedig csak a gyomrost készíti elő. Azt a gyomrost, ami jó ideig fájni fog. Legrand elkészítette azt a mozgóképet, amellyel már nagyon régen tartoztak a filmesek a családon belüli erőszak áldozatainak. Benne van minden, amitől ez a jelenség a vászon előtt ülve átélhetővé válhat. Amitől remélhetőleg kétszer is átgondolja majd a szerencsés ember, akinek nincs valódi tapasztalata hasonló ügyekben, hogy mikor legyint, mikor fordítja el a fejét.

Mikor csinál úgy, mintha semmit sem venne észre a szomszédban.