De ez, mármint a bájos idézgetés kábé a legkisebb jó, ami a Paddington 2-ben történik. A legfontosabb az, hogy Paul King stábja immáron másodjára bizonyít be két rettentő fontos dolgot: az egyik, hogy az angolok nem csak mondják, hanem mutatják is, mennyire tisztelik Michael Bond közel hatvan esztendős, kalapos medvéjét. Annyira megbecsülik, s ez már tulajdonképpen a másik dolog, hogy a kedvéért bizony egyszerre képesek ábrándos gyereknek és míves-ügyes, maximalista filmesnek maradni, ami igen bonyolult, nehezen másolható, őszintétlenül aligha produkálható mutatvány.

Mert ugye van itt ez a furcsaság, hogy a Paddington mégiscsak egy idealista, édes mese, amelyben egy beszélő medvével élnek együtt a londoniak. A maga módján a legszemetebb ember is jópofa benne – igen, még a Hugh Grant által kéjes élvezettel és önironikus jelleggel megformált piperkőc színész, Phoenix Buchanan is az, ahogy egykori szerepeire bomlott pszichopataként igyekszik megszerezni egy bizonyos kincset.

Grant főgonosza legalább olyan alázatos a film felé, mint Nicole Kidman volt az első részben: fintorog, affektál, mégsem érezzük hakninak ezt a bődületes harsánykodást. Mert ez kérem nem valami szint alatti idétlenkedés a sarki kultúrházban, hanem egy minden gesztusával nagyon élvezetes, mozifilmes alakítás. Ha úgy tetszik, komolyan van véve a medve, hisz a vidám-patinás meseörökség az komoly dolog, ha valaki nem tudná. Jó, elvileg mindenki tudja: a gagyi hollywoodi hülyeségek készítői is ilyeneket mondanak a werkfilmekben, aztán mégis készül digitális Maci Laci, meg Hupikék Törpikék – hogy csak néhányat említsek a legfájdalmasabbak közül.

Olyan egyszerűnek tűnik ez az egész, olyan könnyednek, magától értetődőnek: mintha nem lenne abban semmi truváj, hogy egy gyerekfilmben börtönbe kerül a medve, ahol összebarátkozik bűnözőkkel. Pedig irtó ciki is lehetne, ahogy Brendan Gleeson rabszakácsként néz azzal a kemény ír tekintetével, fenyegeti a macit, de az visszanéz rá, ahogy a medvenénitől tanulta, erre a séf alaposan megijed, aztán nekiállnak együtt marmeládot főzni. Mi meg elhisszük nekik, elhisszük az egész varázslatot, nem csak a rabszakácsot, hanem a CGI-medvét is az aranyos kalapjával, az ártatlan szemeivel, elhisszük ezt az egészet, s azt sem érezzük túlzásnak, ahogy a Paddington 2. más komoly témákat is érint viccesen, mint például a kapuzárási pánik és a tinédzserkori megőrülés.

Mert ezt a filmet olyan felnőttek csinálták, akik nem csak voltak gyerekek, de emlékeznek is rá, hogy milyen volt akkortájt Paddington kalandjait hallgatni, felnőttként meg milyen átadni ezt a mesét, illetve mi a fontos benne: mitől lesz szellemes, akciódús, könnyen fogyasztható, ugyanakkor tápláló és lélekmelengető. Nem lenézni a mesét, hű, ez milyen egyszerűen hangzik, de legtöbbször tényleg olyannyira fájdalmasan nem sikerül hasonló ügyekben, mint amennyire sajogni tud egy jókora medvepuszi. Tessék hát megbecsülni, s jól megjegyezni magunknak, mert ilyet azért nem tapasztalni minden héten. Ilyen egyszerűt, ilyen kedveset, patinásat: ilyen időtlen bűbájosságot.