1992. május 21-én egy budapesti lakás fürdőkádjában melegedésig dolgozott az elektromos rezgőlapos fűrész. A húson úgy vágott keresztül, mint forró kés a vajon, de a csontokkal már nem volt ennyire egyszerű dolga. Különösen a koponyát volt kihívás darabokra szabni, de a kis gép nem adta fel. A fűrészlap makacsul járt oda-vissza, a fürdőkádba fektetett test nyeklett-nyaklott, mígnem annyi részre porciózták, hogy a darabokat könnyedén fogadták gyomrukba a gondosan előkészített műanyag zsákok.
Másnap reggel egy guberáló húsra bukkant a csillagtelepi lakótelep egyik konténerében. Nem mindennapi lelet, pecsenyének való, nem büdös, láthatóan friss, egészséges és zamatos. Egy kiadós ebéd épp kijön belőle. A kukabúvár a felfedezésen felbuzdulva egyre lelkesebben kezdte el átforgatni a szeméttároló tartalmát, aminek kisvártatva meg is lett az eredménye. Újabb adag hús fordult ki egy műanyag zsák belsejéből, de ezt látva már nem futott össze emberünk szájában a nyál.
Az egyik szeletet nehezen lehetett volna nem annak látni, ami:
egy emberi lábfej elülső darabja, rajta emberi lábujjakkal, azokon emberi körmökkel.
A guberáló elfehéredett. Eszébe jutott a pecsenyének gondolt szelet, amit legszívesebben azonnal beledobott volna egy forró zsírtól sercegő serpenyőbe. Most még a reggelit is alig bírta lent tartani. A szemetesben talált emberi lábról szóló bejelentés kilenc óra körül futott be a XXI. kerületi Rendőrkapitányság ügyeletére, ami azonnal rendőrt parancsolt a helyszínre, majd értesítette a gyilkossági nyomozókat.
Az ügyet az akkor 26 éves Stumpf Ferenc főhadnagy nyerte meg, aki ezzel a kilencvenes évek egyik leghíresebb gyilkosságának felgöngyölítésébe csöppent, melynek történetét médiasztárok és befolyásos pénzemberek írták.
Az emberi kirakós
A reggeli órákban még két másik konténerben fedeztek fel a guberálók gyanús zsákokat, ezért a nyomozók feltartóztatták a lakótelepre érkező kukásautókat és átvizsgáltak minden szemetest a környéken. Végül három kukából összesen 17 testdarab került elő, melyeket azonnal elszállítottak a pathológiára, a nyomozók pedig nekiláttak a hosszas tanúkutatásnak. Innentől kezdve Stumpf főhadnagynak néhány hétig nem volt része pihentető alvásban.
Míg a detektívek a lakótelepen élők meghallgatásával voltak elfoglalva, az igazságügyi orvosszakértői gárda megkezdte a beszállított testdarabok vizsgálatát. A feladatot jelentősen bonyolította, hogy
a kirakós nem adott ki egy egész embert. Az áldozat belső szervei például teljesen hiányoztak.
Azt viszonylag gyorsan meg tudták állapítani, hogy a feldarabolt személy egy 40-45 év körüli férfi, akit az elmúlt 24 órában tarkón lőttek, majd felkockáztak egy elektromos fűrésszel. Az elkövető egészen biztosan nem sietett, hiszen még a koponyát is több darabba vágta, így a szakértőknek nem kevesebb mint hat óra alatt sikerült úgy összerakni a férfi fejét, hogy arról értékelhető fotó készülhessen.
Később ezt a még mindig rémisztően torz, de már használható arcképet hozták nyilvánosságra, és ez váltotta le a nyomozók által használt kezdetleges fantomképet is, melyet a helyszíni adatgyűjtés során mutogattak Csillagtelep lakóinak. A következő napokban Stumpfék 400-450 lakást kerestek fel a lakótelepen, sajnos teljesen hiába.
Három hétnyi sötétség
Megindult a verziózás. A legésszerűbb forgatókönyvnek az tűnt, hogy az áldozat valamilyen módon kötődött ahhoz a környékhez, ahol a darabjait megtalálták, ám hiába kérdeztek meg minden ott lakót, sem a kezdetben használt fantomkép, sem az áldozat összepakolt fejéről készült fénykép nem volt ismerős a csillagtelepieknek.
Azt már az első napon kizárták, hogy a meggyilkolt személy hajléktalan lett volna. Körmei, fogazata és a haja is ápolt volt, így a nyomozók feltételezték, hogy a környezetében előbb-utóbb feltűnik valakinek az eltűnése. A feldarabolás is kettős célt szolgálhatott. Először is, a gyilkos így akarta megnehezíteni az azonosítást, vagyis a nyomozók joggal bízhattak abban, hogy ha fény derül az áldozat személyazonosságára, azzal egy lépéssel közelebb kerülhetnek az elkövetőhöz is.
A másik ok sem kevésbé praktikus, a feldarabolással ugyanis könnyebb megszabadulni a holttesttől, és valóban, ha a guberálók nem találják meg azt az emberi lábat, akkor először is elköltöttek volna volna egy bőséges és szaftos ebédet, másodszor pedig a testdarabok a szeméttelepre kerültek volna, így valószínűleg soha nem derült volna fény a gyilkosságra.
A detektívek a továbbra is eredménytelen tanúkutatással párhuzamosan a nyilvánossághoz fordultak. Három hét alatt 80 lakossági bejelentés érkezett, melyeket egytől-egyig ellenőriztek, de egyik sem vitt közelebb a rejtély megoldásához. Pedig ígéretes nyom akadt bőven. Két helyi lakos például elmondta, hogy a holttest felfedezésének napján a lakóteleptől egy kicsit távolabb lévő szemetesben vérrel erősen szennyezett ruhákat és ágyneműt találtak.
A kilencvenes évek elején a DNS alapú vérvizsgálat még nem volt sem általános, sem gyors, sem olcsó, de azt hamar sikerült megállapítani, hogy az említett textileken található vér vércsoportja megegyezik a még mindig ismeretlen áldozat vérével. Ez ismét azt a verziót erősítette, hogy a bűncselekmény valahol a környéken történhetett.
De hogy jön ide a ferihegyi robbantásos merénylet?
Aztán befutott egy újabb bejelentés mely arról szólt, hogy
a tetem felfedezése előtti éjszakán valaki csomagokat hordott le a kocsijához egy olyan lakótelepi lakásból, mely előtt a takarítónő másnap vérnyomokat fedezett fel a lábtörlőn.
A nyomozók szagot fogtak. Az ominózus lakás tulajdonosát nem volt könnyű elérni, az illető ugyanis a gyilkosság óta ismeretlen helyen tartózkodott. Nem csoda, hogy Stumpf főhadnagy hamarosan ezt a szálat tartotta a legfontosabbnak, annál is inkább, mert rövidesen az is kiderült, hogy 1991-ben a keresett személy belvárosi lakásában húzták meg magukat a ferihegyi robbantás feltételezett elkövetői, ez pedig akkor nagyon nem tűnt véletlen egybeesésnek.
Robbantás a gyorsforgalmin
1991. december 23-án a Vörös Hadsereg Frakció nevű német szélsőbaloldali terrorszervezet robbantásos merényletet kísérelt meg a felbomló Szovjetunióból kivándorló izraeliták ellen. A zsidókat a repülőtérre szállító buszt egy olyan pokolgéppel akarták felrobbantani, melyet a ferihegyi gyorsforgalmi út mellett leparkolt autóba szereltek, de a későn működésbe lépő robbanószerkezetnek hála a támadás nem követelt halálos áldozatot. A merénylet után bevezetett szigorú ellenőrzések ellenére sem sikerült elfogni az elkövetőket, később azonban kiderült, hogy a robbantást Andrea Martina Klump és Horst Ludwig Meyer követték el. Meyert egy Bécsben kialakult tűzharc során az osztrák rendőrség lelőtte, Klumpot viszont sikerült bíróság elé állítani, mely őt a merényletben való közreműködés miatt el is ítélte. A terrorcselekményben közreműködő harmadik személy kilétére soha nem derült fény.
Végül a lakás tulajdonosát néhány nap alatt sikerült megtalálni egy vidéki tanyán, így sor kerülhetett az ingatlan átvizsgálására. A bejárati ajtón úgy léptek be a nyomozók, hogy fel voltak készülve mindenre, azonban némi vérszennyeződéstől eltekintve semmit nem találtak odabent. A tulajdonos elmondta, hogy a gyanús pakolászás során csupán a tanyasi kiruccanáshoz szükséges dolgait vitte le a kocsijához, a vércseppekről pedig kiderült, hogy azok a lakásban tartott tüzelő kutyájától származnak.
A detektívek gyakorlatilag mehettek vissza a startmezőre.
Az osztrák fordulat
A nyomozás egyszerűen nem haladt egyről a kettőre, ezért Stumpf egyre valószínűbbnek látta azt a verziót, hogy az áldozat esetleg külföldi lehet. A holttest fejéről készült képet a magyar Interpol irodán keresztül továbbították a partnerirodák felé és remélték a legjobbakat.
Június 11-én aztán a bécsi Interpol iroda azzal kereste meg a magyar hatóságokat, hogy Fritz Köberl, bécsi filmproducer és stúdiótulajdonos május 21-én néhány napra Budapestre utazott, hogy találkozzon egy jugoszláv származású modellel, az elutazása óta azonban semmilyen életjelet nem adott magáról. Küldtek egy fotót is az eltűntről, amit meglátva a magyar nyomozók már tudták, hogy jó nyomon vannak.
Köberl fotója kísértetiesen hasonlított arra a fantomképre, amit egy jó kezű bűnügyi helyszínelő skiccelt föl a feldarabolt áldozatról a holttest felfedezésének napján.
Az áldozat személyazonossága akkor nyert kétséget kizáróan bizonyítást, amikor az osztrák nyomozók összeszedtek néhány ujjnyomot Köberl bécsi lakásában és azokat Budapestre küldték. Amikor a MALÉV Bécsből érkező gépe begurult a Ferihegyi Repülőtér aszfaltjára, maga Stumpf főhadnagy vette át a küldeményt a pilótától, és néhány óra múlva már meg is volt az eredmény:
a guberálók Köberl miszlikbe aprított testét találták meg azon a verőfényes tavaszi reggelen.
Az osztrák nyomozók azt is közölték, hogy az áldozat lakásában egyetlen magyar vonatkozású bizonyítékot találtak: Köberl egy papírcetlire felírta Dr. Pesti Gábor nevét. Mielőtt azonban a magyar nyomozók vele kapcsolatban bármire is jutottak volna, az osztrákok közölték, hogy Pesti magyar származású osztrák állampolgár, ismert és köztiszteletben álló pénzügyi szakember, aki meglátásuk szerint minden gyanú felett áll, ezért irányában az ellenőrzéseket hamarjában meg is szüntették.
Mészárszék, kölcsönbe
Az áldozat azonosításáról a nyomozók azonnal sajtótájékoztatót tartottak, ami június 12-én a Magyar Televízió esti híradójának egyik legnagyobb szenzációja volt. Nem is csoda, hiszen így már nemcsak egy ismeretlen férfit aprítottak téglányi darabokra Budapesten, hanem egy ismert osztrák producert. Valószínűleg az a férfi is a híradóból szerezhetett tudomást a bűncselekményről, aki még aznap, az éjszakai órákban azzal kereste meg Stumpfot, hogy tud valamit, ami talán hasznos lehet a nyomozás számára.
A férfi elmondta, hogy nem ismeri Köberlt, azonban aznap, melynek estéjén a férfit meggyilkolták, ő kölcsönadta Visegrádi utcai lakását egy osztrák ismerősének. Másnap meglepetten tapasztalta, hogy a lakás ragyog a tisztaságtól, pedig ezt az illetőt nem a legpedánsabb ismerősei között tartotta számon. A furcsaságok sora azonban nem állt meg ott, hogy kiglancolták az összes helyiséget, a lakásból ugyanis eltűnt egy heverő, egy ágyneműgarnitúra, egy pléd és egy felmosókészlet. Mindez önmagában nem keltette volna fel Stumpf érdeklődését, ha a férfi nem közölte volna a szóban forgó ismerőse nevét:
Dr. Pesti Gábor, osztrák ügyvéd, adószakember.
Másnap a detektívek megjelentek a Visegrádi utcai lakásban, mely első pillantásra semmilyen nyomát nem őrizte annak, hogy itt néhány hete fejbe lőttek, majd egy szenvtelen hentes nyugalmával feldaraboltak egy emberi lényt. Az alapos helyszíni szemle során csupán az szúrt szemet a nyomozóknak, hogy a kádon fura karistolás nyoma volt látható, illetve a lefolyó szifonjában találtak némi vérszennyeződést és szőrt. Összességében a lakás nem keltette egy darabolós gyilkosság helyszínének benyomását, de ez már épp elég volt ahhoz, hogy a rendőrség tovább szaglásszon a környéken.
Mivel immár ismert volt az áldozat személyazonossága és jó eséllyel rábukkantak a gyilkosság feltételezett helyére, a nyomozók egy karnyújtásnyira kerültek attól, hogy a kirakós utolsó darabja is a helyére kerüljön. Stumpf és munkatársai tanúként hallgatták ki Pesti több magyarországi üzlettársát és a Visegrádi utcai társasház összes lakóját.
Kiderült, hogy Pesti a gyilkosság éjszakáján egy Helmut Frodl nevű osztrák állampolgárral érkezett a lakásba. A szomszédoktól már jó előre elnézést kértek. Azt mondták, hogy a lakásban kisebb felújítási munkákat fognak elvégezni, így lehet, hogy az éjszaka folyamán lesz egy kis zaj. Másnap hajnalban aztán többen látták őket, amint nehéz műanyag zsákokkal hagyják el a lakást, azokat egy fehér sportkocsiba tuszkolják, majd elhajtanak. Stumpf számára kikristályosodott az egész történet. A beszerzett információkat még aznap továbbították az osztrák Interpol irodának, ami rövidesen közölte a magyar hatóságokkal, hogy menekülési előkészületek közben elfogták Pestit és Frodlt, akik az őrizetbe vételüket követően részletes beismerő vallomást tettek.
Budapest, Visegrádi utca, 1992. május 21.
Fritz Köberl izgatottan lépett be a lakásba. Arra számított, hogy ott egy Biza Novakov nevű jugoszláv fotómodellel találkozhat, de ehelyett a csúnya végzettel volt randevúja. Frodl több lövéssel végzett áldozatával, melyek közül az egyik Köberl tarkóján hatolt be, majd véres csontszilánkok felhőjében szakadt ki a koponyájából az arca közepén. A test magatehetetlenül csuklott a kanapéra. Frodl és Pesti a holttestet a fürdőszobába cipelték, majd a kocsonyaként remegő porhüvelyt úgy borították be a kádba, akár egy zsák kukoricát. Ami ezután következett, abban már nem jutott szerep a gyilkosság előtti izgatottságnak.
Csak hideg számítás, hentesmunka.
A gyanúsítottak azt is bevallották, hogy a fűrész mellett egy kerti komposztáló gépet is magukkal hoztak Bécsből, az eredeti terv ugyanis az volt, hogy a holttest darabjait felismerhetetlen mócsinggá darálják, azonban a komposztáló nem bírt a csontokkal, így ettől kénytelenek voltak eltekinteni.
A felderített gyilkosság sokkolta a közvéleményt. Helmut Frodl azokban az időkben nagyjából akkora sztár volt Ausztriában, mint Friderikusz Sándor itthon. 35 évesen egy igazi playboy életét élte. Bennfentesként mozgott az osztrák sztárvilágban, Jaguarral járt, elegáns háza volt Bécs kertvárosában és folyton gyönyörű nők vették körül. Amikor letartóztatták Köberl meggyilkolása miatt, már néhány napja kokainmámorban lebegett bécsi otthonában.
Pesti kevésbé élt a nyilvánosság előtt. Őt kiváló pénzügyi szakemberként inkább azok ismerték, akik a napilapokat nem a bulvárnál, hanem a tőzsdei híreknél nyitották ki először. A gyilkosság indoka valamilyen anyagi nézeteltérés lehetett Frodl és Köberl között, ami a sajtóban nem kapott nagy publicitást.
Végjáték
A nyomozást, a letartóztatást és a tárgyalást is hatalmas médiafigyelem övezte. Ma már mindkét elkövető szabadlábon élhet együtt a borzalmas bűncselekmény emlékével. Frodl életfogytig tartó szabadságvesztést kapott, azonban jó magaviseletének köszönhetően 17 év után kiléphetett a börtön kapuján. Pestire 20 évet rótt ki a bíróság, de ő is korábban szabadulhatott. Börtönéveik alatt mindkettejüket megtalálta a szerelem.
Az esetre a kilencvenes évek hátralévő részében is „a” darabolós gyilkosságként hivatkozott a sajtó és a magyar kriminalisztika. Nemcsak korabeli újságok és archivált tévéadások, de rendvédelmi oktatásban használt tankönyvek is őrzik a példaértékű nyomozás emlékét, mely Magyarországon és Ausztriában is kivívta a közvélemény elismerését.
Stumpf Ferenc és a BRFK gyilkossági csoportját akkoriban vezető Chilkó Ferenc hosszú ideig rendszeres főszereplői lettek az újságok bűnügyi rovatainak.
Ez is érdekelhet: