Az Old Ideas Darkness című számában egész konkrétan kijelenti a poptörténelem legismertebb költő-dalnoka, hogy napjai meg vannak számlálva, de aki járt a 2009-es Aréna koncertjén, sosem felejti el azt a képet, ahogy szökellve hagyja el a színpadot az énekes. Szóval minden tiszteletünk Cohené, de nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, hogy már az alagút végét lesi, pláne ha képes ennyire összeszedett albumot összerakni.

A friss kiadvány a 8 évvel ezelőtt megjelent Dear Heather óta az első stúdiólemez, sorrendben a tizenkettedik, és ha azt vesszük, hogy több mint 45 éve van pályán a szerző, akkor ez egyáltalán nem számít soknak, egyben remekül jelzi, hogy Cohen mindig csak akkor szólt, amikor volt mondanivalója, most pedig a turnén szerzett élmények nyilván beindították a kreatív motort. És aki olyan varázslatos számmal indította bemutatkozó nagylemezét, mint a Suzanne, amiért a legtöbb trubadúr a lelkét eladná, aki olyan filmet tett feledhetetlenné hipnotikus balladáival, mint a McCabe és Mrs. Miller, vagy aki megírta a Hallelujah című himnuszt, aminek varázserejét még az sem tudta elvenni, hogy a világ összes tehetségkutatójában meggyalázták már, az öregségére is képes érvényes és maradandó dolgokat letenni az asztalra.

Az Old Ideasra a szokásosan visszafogott hangszerelés és intim hangzás jellemző, szóval ezúttal sem szólt a dobosnak az öreg, hogy halássza elő a duplázót. A borítót tervező kreatívoknak viszont mi tanácsoltuk volna, hogy szívjanak el egy cigit és agyaljanak még egy sort a koncepción, viszont a dalparkra igazán nem lehet panasz, ugyanis Cohenhez képest egész változatos lett a felhozatal. A leheletfinom Going Home máris megadja az alaphangot, saját magát szólítja meg benne Leonard, és az egész dal olyan, mint egy búcsú az élettől, miközben a vokalista csajok úgy vágják zsebre a hallgatót, mint parlamenti képviselő a kenőpénzt. Az Amen olyan, mint egy álmos Tom Waits nóta, a Show Me The Place folk-, a Darkness blues alapokon nyugszik, a Come Healing pedig az album érzelmi csúcspontja, egy igazi spirituálé, amely a maga alig három percével emelkedettebb hangulatot teremt, mint száz hatásvadász karácsonyi kiadvány.

Mindezt a higgadtan mormogó énekes nyugtató hangja fogja össze, melynek minden rezdülésében érezni az elmúlt évek súlyát, minden keserű és boldog pillanatot. És persze a szövegekről, pontosabban költeményekről se feledkezzünk meg. Cohen szavai között mindig öröm elveszni, olyan költőről van szó, aki nem egyértelműen fogalmaz, sorai sokkal többről szólnak, mint amiről mesélnek, a bölcsességek pedig egyszerre személyesek és univerzálisak. De ezek a szófüzérek csakis az ő előadásában működnek, nála minden dal imává válik, a hallgató pedig szerencsésnek érezheti magát, hogy hallhatja a fohászokat. Épp ezért be kell lassulni a lemezhez, szóval nem ezt a korongot kell hallgatni, ha késve rohan munkába az ember, és K-1 meccsek előtt sem ez az ajánlott muzsika, de aki a megfelelő hangulatban nyúl hozzá, egészen különleges élményt kap cserébe.