Az előzetesek alapján a Looper tipikusan az a film volt, amit könnyebb elrontani, mint összeütni egy rántottát. A félelmet több összetevő is indokolja: jövőutazós, üldözős-lövős, saját maga ellen harcolós, brúszvilliszes… és főleg az utóbbi miatt lehet a legjobban aggódni, Willis ugyanis mostanában számolatlanul ugrik bele a rosszabbnál rosszabb mozikba, mondhatni, nem is castingolták, de minden random forgatáson megjelenik, ha akarják a készítők, ha nem. A helyzete viszont nem reménytelen, hiszen néha belenyúl a tutiba (Holdfény királyság, Feláldozhatók 2), néha pedig igazi borzalmakra is rábólint (Felültetve, Az igazság nyomában), mert a fejében a rábólintógép kifogástalanul működik. Aztán lesz, ami lesz, bár többnyire nem ő a ludas a filmek rossz minőségéért.

Hogy erre is igent mondott, az már óriási szerencse, ugyanis a Ponyvaregény óta nem volt ennyire jó filmben része az öregedő Bruce-nak. A Looper-t Rian Johnson írta és rendezte, aki gyenge filmet még nem adott ki a kezei közül, ráadásul nem is gyakran jelentkezik mozikkal, eddig mindössze a 2005-ös Beépülve (Brick), illetve a remek Szélhámos fivérek (The Brothers Bloom) szerepel az önéletrajzában a saját nagyjátékfilmjeim címszó mellett. Johnson egyik filmjével sem hibázott, most viszont valami olyan bravúrt hajtott végre, amit többnyire mostanában csak Christopher Nolannek szokott összejönni.

A Looper ugyanis egy valóságos kis gyöngyszem, az utóbbi évek legjobb sci-fije, döbbenetesen összetett, kerek egészet alkotó remekmű, pazar színészi alakításokkal, meglepő fordulatokkal, megdöbbentő mélységgel és tartalommal, és egy olyan sztorival, amiben ugyan nem lehetetlen, de nagyon nehéz fogást találni. Joe bérgyilkosként tevékenykedik a festői 2042-ben, feladata azonban egy kicsit bonyolultnak hangozhat első, második és harmadik hallásra is.

Harminc évvel később, a 2070-es években ugyanis már létezik az időutazás, de nem lehet csak úgy sitty-sutty ugrálni az időben, sőt, még arra sem jó, hogy az ember egy önjelölt MZ/X-től mondjuk egy iPhone 35-öt kapjon fénypostán. A bűnszervezetek viszont fittyet hánynak a tilalomra, a legnagyobb nyugalommal használják arra, hogy az általuk kiiktatni kívánt személyt visszaküldjék vele Joe korába, ahol is a kijelölt mosolygó gyilkos várja őket egy hatalmas mordállyal a kezében, hogy némi ólom segítségével eltüntesse a rosszcsontokat a föld színéről. Amikor viszont egyszer Joe-hoz későbbi önmagát küldik vissza, elszabadul a pokol.

Első ránézésre az ember felhúzza a szemöldökét, mivel kicsit nehezen egyeztethető össze Joseph-Gordon Levitt és Bruce Willis, Levitt viszont hatalmas bravúrt hajt végre: felveszi Willis ismerős arckifejezéseit, beszédstílusát, ráadásul amennyire pofátlan, még jól is áll neki, keménynek, lazának tűnik, amihez nem vagyunk hozzászokva.

Az igazi meglepetés azonban nem a nagy öregek játéka, hanem a tízéves Cid szerepében előkerülő Pierce Gagnon, aki picur létére olyat alakít, hogy a falak is megremegnek tőle (néha szó szerint is). A gyerkőc egyszerre borzasztóan cuki és borzasztóan ijesztő, most kell még mindenféle horrorfilmhez felhasználni, amíg ezt üzembiztosan tudja, fel nem nő, és be nem üt nála a Macaulay Culkin-szindróma.

A Looper legnagyobb erénye, bár nagyon összerakott munka, mégsem veszi folyamatosan teljesen komolyan magát, beúszik egy-két nagyobb poén, közben pedig csuklóból képes olyan klasszikusokat megidézni, mint a Terminátor vagy a Volt egyszer egy vadnyugat. Hogy a Mátrix óta a legjobb sci-fi-e? Talán. Hogy nincsenek-e benne logikai bakik? Akadnak. Hogy klasszikus lesz-e? Nem biztos, az viszont igen, hogy Rian Johnson karrierje nagyon jó vágányon halad, és hatalmas erőkkel kell szurkolni annak, hogy maradjon is rajta.

Mi történik, ha az akciósztárok vállalhatatlan reklámokban tűnnek fel? Pontosan ez.