A Ma Rainey’s Black Bottom is csak azt mutatja, amit eddig is tudtunk a túl korán elhunyt Chadwickről. Elképesztően nagy színész volt, és még nagyobb lehetett volna.
2020 vitathatatlanul rettenetes év, de még az „átlagos” szörnyűségeken felül is történt pár olyan dolog, amitől nem igazán tértünk magunkhoz. Ilyen volt például Chadwick Boseman halála. A színész rákkal küzdött, csak éppen ezt senki sem tudta róla. Tulajdonképpen már a Fekete Párduc idején is tudta magáról, hogy beteg, de ő inkább a munkájával foglalkozott, és megmutatta, hogy igenis érdemes odafigyelni rá, mert emlékezetes alakításokra képes. Chadwick élete azonban nagyon másképp alakult, fájóan kevés filmben láthattuk őt, és a Netflixen kijött utolsó mozija is a nagyságát mutatja, pedig egy olyan ellenpólus mellett kell „nagyra nőnie”, mint Viola Davis, aki két pillanat alatt uralja a képernyőt, Chadwick viszont méltó ellenfele a csatában, amiben tudod, hogy nem győzhet mindenki.
A Ma Rainey’s Black Bottom egy színdarab, és ez érződik is a filmen. Ez tulajdonképpen maga a filmre vitt színház, ami egy-két ponton kacsint csak ki a színpadról, de ha nem kacsintana ki, akkor sem történne semmi. August Wilson Pulitzer-díjas darabja csak akkor működik, ha nem is vársz mást tőle, mint tévés színházat, amit zseniális színészek adnak elő.
A sztori Ma Rainey lemezének felvétele körül bonyolódik, a blues nagyasszonya 1927-ben Chicagóban vesz fel lemezt, meg is érkezik a stúdióba a zenekara, majd ő is, aztán rövid úton elszabadulnak az indulatok. Hogy mivel kapcsolatban? Szinte mindennel. A ’20-as évek rasszizmusa, a feketék kisebbségérzete, a nagyravágyás, az ambíció, a gőg, a sztárallűrök és megannyi más kedves kis probléma összecsap a négy fal között, és tudod, hogy robbanni fog a bomba.
Ma Rainey eleve nem egy könnyű eset, mondhatnánk, hogy rettentően beképzelt és a nagyságával visszaélő nőszemély, de lehet, hogy keveset mondanánk. Ma Rainey kezelhetetlen. Pontosan tudja, mennyi az értéke, és már majdnem teljesen kiirtotta belőle az emberséget az ismertség. Viszont a trombitása, Levee is pont olyan, mint ő, csak éppen nem feltétlenül ugyanazon a szinten. Levee remek trombitás, aki több figyelmet követel ki magának, Ma azonban mindig elnyomja őt, ne csillogjon jobban, mint maga a sztár. Levee-nek rengeteg ötlete van, Ma azonban dafke elutasítja őket, közben viszont a zenekar dolgozni próbál, és mindenki ontja magából a bölcsességeket.
Színházban valószínűleg sokkal jobban működik a sztori, de azért így sem rossz, csak éppen pont az a varázslat hiányzik, amit egy színdarabtól a helyszínen kapsz. A film igyekszik ebből valamit visszahozni, és viszonylag sikerrel is jár, és ebben óriási szerepe van Viola Davis és Chadwick Boseman kettősének.
Viola Davistől már megszokta az ember, hogy egyszerűen képtelen még csak középszerű is lenni, de amit itt művel, az bőven Oscar-gyanús. A kiállhatatlan, mégis zseniális Ma minden pillanata fantasztikus, hihetően sikerül egyetlen pillanatra emberivé is varázsolnia, és igen, az ilyen alakításokért abszolút Oscart szoktak adni.
Chadwick is embertelenül nagyot játszik a folyton ezer fokon égő Levee-ként, a túlvezérelt trombitás szerepe sem könnyű feladat, a színésznek gyakorlatilag folyamatosan egyszerre kellett az elfogadhatatlan viselkedésű barom és a szerethető, meg nem értett zenész karakterei között ugrálnia úgy, hogy az átmenet teljesen hihető legyen, mint ahogy a végkifejlet is.
A nagy kérdés az, hogy mit mond nekünk a Ma Rainey’s Black Bottom. A tanulsága nem tűnik mindenki számára befogadhatónak, de azért persze könnyen dekódolható: bárki kerülhet olyan elkeseredett helyzetbe, ami szörnyet farag belőle. De ami megmarad majd, az nem az üzenet, hanem Chadwick Boseman játéka, és a tudat, hogy mennyi lehetett még ebben a srácban, amit már sosem fogunk látni.
Ha nem sokkal a halála előtt, betegen még ilyen alakításokra volt képes, akkor Chadwick Boseman egészségesen az egyik legnagyobb lehetett volna. Jó ember és fantasztikus színész volt. A Ma Rainey: A blues nagyasszonya után még jobban fog fájni a hiánya.
Azt viszont nehéz elvitatni ettől a filmtől, hogy inkább hat egy nagyon profin kivitelezett színházi közvetítésnek, mint filmnek, de 2020-ban még annak is csak örülni lehet, hogy így jutottunk el a Broadwayre, ahol szupersztárok dolgoznak meg a pénzükért. Elég a Netflixet benyomni hozzá.
