Szektában élni nem könnyű. Még akkor sem, ha a vallási vezető a Radiohead legjobb korszakát idéző dalokban vezeti elő érzéseit éppen aktuális kegyeltjeinek. Mert hát ott van az a másik faktor, hogy éjszaka ha akarod, ha nem, kérlelhetetlenül érkezik a menetrendszerű lompos, és nem árt, ha éppen készen állsz a befogadására. Az sem mellékes, hogy az erőszakot legalizáló kis társulat betörésekből próbál meg némi extra bevételhez jutni, és ha lebukás esete forog fenn, a házigazda könnyen átjuthat a másvilágra valamelyik lelkes tag áldásos tevékenysége következtében.

A MMMM eredeti nevén Martha (szektás vezetője szerint viszont Marcy May jobban illik hozzá) története, aki ki tudja, miért, békét szeretne lelni a fentebb említett kommunában. Egy darabig tökéletesen folynak a mindennapok, de hamar rá kell ébrednie, hogy a palacsintában nem véletlenül büdös a Nutella, így két év után lélekszakadva menekül el a farmról. Azzal viszont nem számol, hogy olyan egyszerűen nem szabadul, még akkor sem, ha a félőrült nő már teljes nyugalomban és biztonságban élhet testvérénél és annak férjénél. A múltat és a jelent állandóan összekeverő Martha életét tönkreteszi a félelem, maga sem tudja, hova tartozik, azt pedig pláne nem, hogy ki is ő valójában.

Az élete első nagyjátékfilmjét jegyző Sean Durkin lassan csepegteti a paranoiát, olyan nyomasztó hangulatot teremtve ezzel, ami sokszor már itt-ott Lynch ízekkel operál, nem elítélhető módon. Semmit sem rág a szánkba, és nem is ijesztget, csak fullasztó atmoszférát teremt, ettől lesz mozija igazán rémisztő, ezért nem tudunk szabadulni tőle még napokkal később sem. A főszerepben Elizabeth Olsen, az Olsen ikrek 22 éves húga alakít akkorát, hogy végleg elfelejtjük családja minden bűnét. Mostantól nem az idióta kalandokba keveredő cuki ikerpárra emlékezünk az Olsen név hallatán, hanem a meglepően érett játékot mutató tesóra, aki picit sem finomkodik, ledobja a textilt, élethűen jeleníti meg a szenvedést és a belső tébolyt, tehát úgy megdolgozik a pénzéért, ahogyan az ikrek sohasem.

Ha úgy akarjuk, a film szimpla szenvedéstörténet, de ha elvonatkoztatunk, akár a diktatúrák legszebb leírása is lehet, ahol a „főnök” mindent megkap, és elhiteti az emberekkel, hogy ami történik, az mind szükséges és jó. A halál tulajdonképpen a legnagyobb boldogság, az erőszak pedig az élet kötelező része, ez jelenti tulajdonképpen manapság a természetes kiválasztódást. Ha valaki a ranglétrán alattunk helyezkedik el, következmények nélkül tehetjük el láb alól, hiszen értéktelen ember, és hogy az a bizonyos ranglétra hogyan áll össze, az is csak a diktátoron múlik. Ez így mind szájbarágósnak tűnhet, de egyáltalán nem az, Durkin és szereplői olyan élethűen adják elő a történetet, hogy egyetlen pillanatra sem gondoljuk demagógnak, vagy éppen lerágott csontnak az alapötletet. Csak azok merjenek nekivágni a Martha Marcy May Marlene-nak, akiket nem zavar, ha nincs feloldozás, nem bánják, ha egy film hihetetlenül nyomasztó, és az sem zavarja őket, ha olyan lassan halad a sztori, mint egy hajnali postavonat Budapest és Debrecen között.