Nagyon reméltem, hogy nem kell megírnom ezt a cikket. Minden porcikám rettegett tőle. 29. Ennyi idősen nem lehet. Így nem. Sehogy sem. Ő meg pláne nem. De tudtuk, hogy baj van. Tavaly március elején találkoztunk utoljára. Nagyon megörültünk egymásnak, én kifejezetten örültem annak, hogy egy projekt kapcsán összeverődtünk, és úgy sejtettem, hogy találkozunk majd többet. A projektnek a vírus szólt közbe, de gondoltam, hogy van időnk, majd minden helyre áll. Aztán nyáron jöttek a rossz hírek.

Iszonyúan megrémültünk, amikor kiderült, hogy leukémiával kell küzdened, de azt mondták, a helyzet nem reménytelen. Azt mondtad, hogy mindegy, te ugyanolyan energiabedobással akarsz dolgozni. Nem lepődtünk meg, de persze őrültségnek tartottuk. Aztán jöttek az üzenetek, amiket sosem akartam látni. "Meghalt Örs". Ez nem lehet. Biztos nem. A világ legszarabb vicce. De aztán elbúcsúzott tőled a zenekar is.

Van, aki azt mondaná ilyenkor, hogy hát igen, Isten és a nagyobb terve. Én azt mondom, hogy ha ez belefér nála, akkor vonuljon vissza. Nyugodj békében, Örs!