A szürke, elnyomott egérkéből igazi macsó válik. Roppant eredeti történet, sok bogyóval, jó színészekkel, közel szerethetetlen koncepcióban.
Kifejezetten bírom Sam Rockwellt, na jó, Olivia Wilde-ot is szívesen elnézegetem unalmasabb óráimban, bevallom őszintén, Joshi bíró úr. De hogy ők ketten miért vállalták el ezt a filmet, az nagy rejtély. Nem mintha Rockwell ne tudná hozni az elnyomott férj szerepét, Wilde kisasszony pedig ne lenne képes a femme fatale-alakításra, csak a körítés… Na azzal van a baj. Mert hogy szerethető, de teljesen jellegtelen elemekből áll össze ez a másfél óra, ami megnevettetni sem tud, de ami még rosszabb, semmiféle érzést nem képes kiváltani a nézőből. Még gyűlöletet sem. Semmit!
De ez igazából még megbocsátható lenne, ha legalább egyetlen karaktert meg tudnánk kedvelni. Elviekben még akár képesek is lehetnénk rá, hiszen van itt tényleg minden, amit az ilyen jellegű filmek csak fel tudnak mutatni. Kapunk egy papucs patikust, aki nem tud nemet mondani (Rockwell), egy olyan feleséget, akit a legjobb jelzővel is csak úgy tudnánk illetni, ami közel sem szalonképes (Michelle Monaghan), plusz egy vadítóan dögös milliomosfeleséget, aki minden értelemben bedobja magát a buliba (Olivia Wilde). Klasszikus vígjátéki helyzet.
Pillanatokra ugyan, de még Ray Liotta is beugrik a gazdag férj szerepére, Jane Fonda magát alakítja még rövidebb ideig, de akkor már bőven azon gondolkodsz, vajon az elsőfilmes Geoff Moore és David Posamentier rendezők mivel vették rá ezt a gárdát a szereplésre. Mert a forgatókönyvvel biztosan nem. Teljesen ártalmatlan, régi klisékkel operáló sztorit sikerült összehozniuk, amit sajnos semmiféle élettel nem sikerült feltölteniük.
A Működik a kémia esetében nem működik igazán semmi. Látszik, hogy Rockwell élvezte a forgatást, de ő olyan, mint valami robot, leteszed bármilyen kamera elé, és baromi jó lesz. Tudja, mit kell tennie. A megcsalás-kölcsön kenyér visszajár-vonal gyorsan eltűnik, megjelenik helyette egy tegyük el a férjet láb alól-vígjátéki elem, mindenki megkapja, ami neki jár, benned viszont hatalmas hiányérzet marad.
Mert az oké, hogy a főszereplő hatalmas jellemfejlődésen megy át, de a nagy átváltozást igazán nem dolgozzák ki, csak úgy megtörténik. Teljesen elnagyolt, komikus jelenetek tömkelege szerepel a szkriptben, amik vásznon már nem viccesek, így nem nevettetnek meg. Szexinek sem elég szexi, pedig próbálkozik. De legalább nem is húzza fel az agyad, és ez a film egyik legnagyobb pozitívuma.
A Better Living Through Chemistry nem lenne rossz film, csak nem moziba való. Szívesen megnézed délután a tévében, sok vizet nem zavar, nem reformálja meg a kitörési sztorikat, igazából pont az a tragédiája, hogy a szürkénél is szürkébb. És ez a szürkeségből való kiemelkedéssel foglalkozó filmek között bizony baj. Majd a tévében, ha adják.