Már többször leírtuk és minden bizonnyal le is fogjuk, hogy az utóbbi években nem tündököl a rock and roll csillaga, alig pár tökös zenekar van, amelyik igazán sikeresnek mondhatja magát, mivel a fiatalok egészen más trendekre harapnak rá és a korszellemnek a súlyos zene valahogy nem bizonyul jó aláfestésnek. 1992-ben egészen más szelek jártak. Egy évvel korábban a Nirvana Nevermindja teljesen átrajzolta a térképet, a grunge láz olyan zenekarokat sodort a felszínre, melyek korábban nem sok jóra számíthattak, a nyolcvanas évek műanyag hangzása kipurcant és a sárkányokról és mitikus marhaságokról regélő metal együttesek is háttérbe szorultak. Arról nem is beszélve, hogy van ez a legenda, hogy akkoriban az MTV-n is zenés videók mentek, ráadásul a csatorna durván meghatározta a fiatalok ízlését, ahelyett, hogy terhes tinik rinyálását tolta volna orrba-szájba. A klíma tehát kedvező volt az alternatív zenekaroknak és itt lép be a képbe ez a texasi banda, amely radikálisan változtatta meg a zsáner arculatát.

Az Abbott tesók (a dobos Vinnie Paul és a gitáros Dimebag Darrell, aki a Vulgar megjelenésekor még Diamond Darrell művésznéven futott) által alapított zenekar nem mindig tolt ilyen morcos muzsikát. A ’80-as években glam rockban utaztak az ifjú tupírkák, akik elég nyugtalanítóan néztek ki, de a Cowboys From Hell boltokba kerülésekor már eltűntek a cicanadrágok és a közveszélyes riffgyáros, Dime elkezdte szorgosan gyártani zsíros groove riffjeit. A Cowboys már jól tükrözte, milyen göröngyös úton halad tovább a négyes, bár ekkor még mindig nagy volt a Slayer behatás, és az énekes, Phil Anselmo is gyakran ment át falzettbe, de a fiúk a Vulgar készítésekor már megtalálták saját hangjukat és még súlyosabb számokat írtak, mint korábban. Az új szerzeményeket addig csiszolták, amíg olyan kemény nem lett a végeredmény, mint a gyémánt, és az utókornak legalább ennyire értékes, ha azt nézzük, mennyi zenekar csüng még mindig a Pantera köldökzsinórján. A lemez címe egyébként az Ördögűző filmből származik, a zene összetételében pedig egyaránt találunk thrash- és heavy- elemeket, mindezt nagy adag déli tahósággal nyakon öntve, néha hard core-ba hajló tekerésekkel felpörgetve és sajátos módon keverve.

A kiadványon hallható muzsika semmit sem kopott az elmúlt 20 év alatt, hallgatása ma is olyan élmény, mint kiállni egy száguldó vonat elé, vagy hogy ismét visszakanyarodjunk a borítóhoz (a rajta látható fickó állítólag minden ütésért 10 dolcsit kapott és vagy harmincszor csapták pofán szerencsétlen párát), egy olyan jobb horog, amibe önként és boldogan szaladunk bele. A gitármágus játékát nem lehet eleget dicsérni, riffjei úgy harapnak, mint egy veszett kutya, a basszeros Rex kiválóan színezi ki a számokat, Vinnie pedig… maradjunk annyiban, hogy ő a bőrök Dimebag-je, kettejük sziporkázó játékán pedig érezni, hogy kiskoruktól együtt gyakoroltak és a másik minden apró rezdülését ismerték. És itt van Anselmo, aki ugatós énekstílusával és dühös szövegeivel tökéletesen illett a képbe. A Pantera stílusáról azonban mindennél többet mondanak a számok. A New Level tényleg azt jelzi, hogy a metal egy új szintre lépett, a Fucking Hostile olyan, mint egy forgószél, a Hollow bemutatja, hogy Anselmo szépen is tudott énekelni illetve, hogy metal balladákat is lehet izzadtságszag nélkül nyomni, míg a menetelős Walk egy igazi himnusz, a minimálriff felcsendülése nélkül nincs igazi rock buli. Végül ez a szám lett a Pantera Enter Sandmanje, vagy Symphony Of Destructionja.

A daloknak jót tett az újrakeverés, továbbá van egy fiókból előkerült szám is (Piss), aminek néhány megoldása később más nótákban csendült fel. Az extra DVD-n egy szokásosan lehengerlő olasz bulit láthatunk, ezen kívül 3 videoklip kapott helyet a korongon, amire azért még fért volna némi bónusz anyag, de ez is bőven elég ahhoz, hogy minden tisztességes állampolgár felkerekedjen és megvegye a kiadványt, mert higgyétek el, sokkal jobb hely lesz a lakás, ha van benne egy példány a CD-ből!

Ami a Pantera későbbi pályáját illeti, a lemez sikeres volt, a Megadeth-tel közös turnén már bajban voltak Mustaine-ék, mert az előzenekar szabályosan a nyakukra nőtt. Anselmo heroin addikciója és a zenekaron belüli viszályok azonban szétmorzsolták a fantasztikus négyest, amely ezt követően készített még 3 penge lemezt (a következő Far Beyond Driven ráadásul a Billboard csúcsán landolt), végül mégis szétszéledt a társaság. A folytatás a rocktörténelem tragikus lapjaira tartozik, mivel Dime és Vinnie megalapították a Damageplant, ami 2004 december 8-án épp a színpadon zúzott, amikor egy elmebeteg rajongó fejében a hangok úgy gondolták, hogy jobb lesz, ha pisztollyal a másvilágra küldi a gitárost. 3 golyó a fejbe, további 3 halott és 7 sebesült. Ennyi volt a mese.

A zenekar ezt követően sosem állt össze és tőlük el is várjuk, hogy továbbra is legyenek olyan gerincesek, hogy megtartják fogadalmukat. A Vulgar Display azonban ma is az a lemez, ami tökéletesen őrzi a Pantera és Dimebag szellemiségét, mindig ugyanolyan felkavaró hatással van a hallgatóra, ezért nincs is más dolgunk, mint újra feltenni, a magasba emelni az öklünket és azt kiáltani: re-spect!