Lehetséges, hogy az idei karácsony legszerethetőbb filmje egy néhol krimibe hajló példabeszéd legyen? Szerintünk igen.

Egy Martin Sixsmith nevű ex-BBC-s zsurnaliszta 2009-ben Philomena Lee elveszett gyermeke címmel írt tényregényt egy anyáról, akitől az ötvenes években apácák elszakították fiúgyermekét, majd az USA-ba adoptálták. A könyv a gyermek utáni kutatást dolgozza fel, melyet most a Sixsmith szerepére is beosztott Steve Coogan és Jeff Pope remek forgatókönyve mentén filmesített meg minden rendezők legangolabbika, Stephen Frears.

Azt már eddig is megszokhattuk, hogy Frears nem rohan sehová. Ő szereti alaposan körbejárni karaktereit, konkretizálni a viszonyokat, a jeleneteket pedig úgy komponálni, hogy érett munkáiban már nagyítóval kelljen keresni a felesleges képkockákat. Ilyen tekintetben a Philomena igazi tősgyökeres darabként illeszkedik a filmográfiájába. Már csak a téma okán sem számíthattunk pörgős mozira, a film mégis úgy válik a rendező egyik legizgalmasabb alkotásává, hogy a cselekmény a főcímtől kezdődően ugyanabban a megfontolt tempóban halad a végkifejlet felé.

A Philomena Lee szerepére besorozott Judi Dench és Steve Coogan remek párost alkotnak. Az életvidám, katolikus neveltetésű, mégis szókimondó öreglány és a szkeptikus, feszengő újságíró között kiválóan működik a kémia. Esetükben nem csupán két ellentétes jellem, hanem két konkuráló világkép találkozásának lehetünk szemtanúi, mely különösen a filmidő második felére igazán látványos konfliktusokban realizálódik.

A sziporkázó szövegkönyvnek az érdekes sztori bőven termő táptalajt biztosít. Az anya és a gyermek elszakítása óta eltelt fél évszázad rendesen átformálta a világot, hőseinknek így nem csupán a modern, de az apácazárda falai közé szorult bigott világgal is meg kell küzdeniük, hogy megoldják az ötven éves rejtélyt.

Philomena úgy csodálkozik rá a négycsillagos washingtoni szálloda reggeli büféjére vagy az adatvédelem útvesztőire, ahogy Sixsmith a társa által képviselt vallásos gondolkodás – szerinte – érvénytelenné vált eszméire. Ez az ellentét egy katartikus jelenetben éri el a robbanáspontot, melyből végül egyik fél sem kerülhet ki egyértelmű győztesként. Ennek pedig csak örülhetünk, hiszen a világnézetek közötti konfliktus csak így, feloldatlanságában maradhatott hiteles.

A végkifejletre és a címszereplőnek a nyomozás felháborító megállapításaira adott válaszára tekintettel még az idétlen magyar alcím is menthető valamennyire. A konzekvenciát persze mindenki a saját vérmérséklete és meggyőződése szerint fogja levonni, Philomena üzenetét azonban nem érdemes figyelmen kívül hagyni. Szerinte bárhogy is alakuljanak a dolgok, a szeretet és a megbocsátás csak könnyebbé teheti az életünket. Így karácsony környékén sokkal hasznosabb lehet megfontolni ezt a tanácsot, mint századjára is újranézni a Reszkessetek betörők!-összest.

8/10

És ezt olvastad már?
Kínában csúnyán megerőszakolták a Harcosok klubja végét