Oleg és Márk bevette a hazai rádiókat, a zenetévéket, de saját koncertre még nem készek. A Polar Dear a távolságról, hangszermániáról és sok másról.
– Mi volt életetek első olyan dala, amit meghallottatok, és azonnal tudtátok, hogy nincs mese, zenélni kell?
Márk: – Nekem asszem egy Prince-szám lehetett hét-nyolc évesen, amiben volt valami gitárszóló. Éveken keresztül gondolatban gitárszólókat gyártottam, aztán mikor először kezdtem hangszeren játszani, rá kellett jönnöm, hogy az elgondolásaim azért mégsem voltak annyira jók, nem beszélve arról, hogy meglepően kevés sikerrel tudtam reprodukálni a fejemben elhangzottakat. Mindez megváltozott, amikor először hallottam a The Knife-ot 2003-ban talán. Addig a hangszerkesztő programokat kizárólag élőhangszeres felvételre használtam, ettől a ponttól kezdve azonban végre sikerült az elgondolásnak némileg megfelelő létrehozni dallamokat és ritmusokat.
Oleg: – Nálam 2002 környékén sújtott le a zenélni akarás. Ekkor láttam először az akkor nagyon menő MTV2-n egy Interpol-koncertet, és teljesen elájultam tőle. Szerintem nem is értettem, hogy mit csinálnak... Ez ma már nevetségesnek tűnhet, de én akkor még az általános suli utolsó évét tapostam, és zeneileg még a mostaninál is hülyébb voltam, szóval egy nagy csoda volt számomra, hogy gitárokkal ilyen atmoszférát is lehet teremteni.
Mára már szerintem szinte kivétel nélkül unalmassá váltak a hasonló stílusban mozgó zenakarok, szóval egy jó ideje már nem tud izgalomba hozni egyetlen gitárzenekar sem. Az Interpol első albumát és korai EP-ket viszont a mai napig totál olyan átérzéssel tudom hallgatni, mint kb. tíz évvel ezelőtt a gördeszkázástól tropára ment walkmanemből. Meg vagyok győződve róla, hogy például a PDA outróját szándékosan nekem írták olyanra, amilyen.
– Igen távol laktok egymástól. Hogyan tudtok egyáltalán együtt dolgozni?
Oleg: – Viszonylag könnyen. A hatórás időeltolódást megoldjuk azzal, hogy én éjjel nem nagyon tudok aludni, szóval zenélni is akkor szeretek. A távolságot pedig az internet számtalan fájlküldési és kommunikációs lehetőségeivel küzdjük le. Szerintem mi inkább akkor esnénk kétségbe, ha összökötöznének és bedugnának valami stúdióba, hogy “alkossunk” – szívbajt kapnánk! Nem nekünk való.
Márk: – Egy jó kis próbatermi jammelésnél engem kevés dolog tud jobban kiborítani, így nagyon örülök, hogy az Oleggel indult kapcsolatunk alapja nem egy kőbányai próbateremben szétimprovizált AC/DC-feldolgozás. Mivel szépen mindent előre leprogramozunk és midiben összetologatunk, kiválóan múködik, hogy a projekt-fileokat dobáljuk egymásnak át.
– Mennyi energiát és időt fektettetek abba, hogy teljesen külföld-kompatibilis hangzással jöjjetek elő?
Oleg: – Nem jelent plusz energiát. Egész egyszerűen ilyen beállítottságú a zenei gondolkodásunk, mert mindig is ilyen hangzású zenéket szeretünk, és ezekből nyerünk inspirációt.
– Egy ilyen projektet szinte azonnal koncertezéssel kellene elindítani. Ti mikor lesztek készen arra, hogy színpadra álljatok? Egyáltalán milyen lesz egy Polar Dear-koncert?
Márk: – Már sokat gondolkodtunk ezen, és arra jutottunk, hogy legkönnyebben Dubaiban, a Fashion Week nyitóbuliján tudjuk elképzelni magunkat, ahogy két notebokkal és néhány nyomógombos meg tekergetős eszközzel mulattatjuk a népet. Az utóbbi fél évben többen kérdezték, egyáltalán hogy képzeljük ezt az egészet koncertezés nélkül, és amellett, hogy természetesen sehogy, óvatosan hozzátesszük, az általunk legtöbbet hallgatott előadókat soha nem láttuk és nem is fogjuk élőben látni.
Nekünk az önjelölt producerek legalább akkora inspirációt nyújtanak, mint a veterán előadók, akik végtelen átéléssel és önbizalommal képesek tízezrek előtt játszani városból városba utazva.
Oleg: – Nekem már majdnem volt egy fellépésem: egy kecskeméti szórakozóhelyen, karaoke buliban (fogalmam sincs, mit kerestünk ott) az egyik haverom fél órát veszekedett a karaokés eszközöket kezelő nénivel, hogy rakják be az Even If I’m Late ének nélküli zenei alapját, ami ilyen verzióban egyszerűen nem létezik! Én erről persze nem tudtam semmit, csak vígan sörözgettem. Egyszer csak nagy meglepetésünkre a néni bemondta a mikrofonba, hogy: "És most következzen egy dal... eredeti előadótól... poláár díííír..." ez arra késztetett, hogy úgy rohanjak ki a helyről, mint aki fegyveres rablást hajtott végre.
Általában nem vagyok lámpalázas, ha zenélni kell, de ott, akkor életem második legjobb döntése volt, hogy elmenekültem... mindegy. Egyébként én nem bánom, hogy nem kezdtünk koncertezéssel már az elején. A sok pozitív visszajelzés után bátorkodunk bízni abban, hogy megengedhetjük magunknak, hogy a saját magunk által diktált tempó alapján prezentáljuk azt, amit szeretnénk – legyen az egy következő klip, koncert, vagy egy zsírkrétarajz. Egyelőre inkább lassan, de biztosan akarunk olyan dolgokat tálalni, amik által talán még érdekesebb is lehet majd egy későbbi fellépés.
– Szerintetek mi kell ahhoz, hogy valaki ma itthon ki tudjon tűnni egy elektronikus produkcióval a többi közül?
Márk: – Itthon fogalmam sincs, de a külföldi példák alapján az erőlködés, a dolgok túlkomplikálása, és egy adott stílushoz való kényszeres ragaszkodás szerintem nem működik. A kétezres évek óta az irónia minden téren kötelező velejárója a könnyűzenének, amit nehéz megfelelő szinten tartani a számokban. Itthon ez az összekacsintás egészen máshogy működik, és szerintem sok produkció esetében kicsit túl van magyarázva.
Oleg: – Igen, itthon kicsit több hangsúlyt fektetnek a zenék körülírására, mint azok megvalósítására. Ez amúgy azért nehéz kérdés számomra, mert – bár nem ismerem annyira jól az itthoni produkciókat –, úgy vettem észre, hogy a sikeres előadók vagy csupán egy kisebb réteg számára izgalmasak, vagy elunalmasodnak a kezdeti nagy durranás után. Szóval szerintem erről majd egy olyan előadót kell megkérdezni, amelyik akár éveken keresztül is képes lesz fenntartani az izgalmasságát és frissességét mindenféle felesleges körítés nélkül azzal, hogy folyamatosan cool dolgokat mutat.
– Ti inkább furcsának vagy szerencsésnek tartjátok azt a helyzetet, hogy egyszerre szeret titeket a Viva és az MR2 is?
Márk: – Mindenképpen nagyon örülünk. Az is világos, hogy nem tennénk jól, ha tudatosan erre építenénk, és a klipjeink és számaink megjelenését a rádiós és tévés rotációhoz igazítanánk, mert nem hiszem, hogy kimondottan messze juthatunk ilyen hozzáállással.
Oleg: – Köszi mindkettőnek egyébként ezúton is!
– Egy tízes skálán mennyire vagytok hangszermániások? Eléggé úgy hangzik, mintha komoly hangszerparkkal rendelkeznétek!
Márk: – Régebben túl sokat foglalkoztam velük, mostanság pedig nem eleget. Lassan meg kéne találni azt a három-négy hangszert, amit teljes átérzéssel tudok használni, aztán kitartani mellettük. Jelenleg az van, hogy van egy meglehetősen konkrét elképzelésünk a hangzásról, amit a számainkban szeretnénk hallani, és ennek megfelelően választunk hangszereket. Egy-egy számban így akár tíz-tizenkét különböző kütyüt is felhasználunk.
Oleg: – Én sok hangszeren szeretek kevés hangzást. Parkunk annyira nincs. Ma majdnem lett egy régi holland elektromos orgonám (nem értek hozzá) , kisebb áramkörhibával, csak nem fért volna be a kicsi-kocsiba.
– Tudjuk, hogy Magyarországon szeretnek titeket, de milyen visszajelzéseket kaptok külföldről?
Márk: – Még tavaly, mielőtt itthon bármi beindult volna, lehozott minket néhány külföldi blog, amelyek között volt egy-két menő is, aminek nagyon örültünk. Amiről mi is tudunk, az mind pozitiv visszajelzés. Január óta főleg itthonról keresnek minket, ami szintén nagyon jó. Reméljük, ha a számokkal készen vagyunk, megpróbálkozhatunk külföld felé nyitni. Először azonban nekünk kéne kitalálni, mit akarunk, mert gyanítjuk, nem ugrik hirtelen elő a semmiből egy professzionális menedzsment, aki mindent megold helyettük, hogy nekünk csak zenélni kelljen. Még a nyár elején hívtak minket az Exit fesztiválra, amitől el voltunk ragadtatva, és nagyon fájt, hogy le kellett mondanunk.
– Az, hogy Márk Kanadában él, segíthet valamit abban, hogy külföldön is sikeresek legyetek? Vannak egyáltalán ilyen irányú terveitek?
Oleg: – Márk?
Márk: – Talán annyiban jelenthet előnyt, hogy több esélyünk van egy személyes találkozóra publisherekkel vagy kiadókkal, de még nem próbálkoztunk a dologgal. Ha ősszel késznek érezzük magunkat, mindenképpen körülnézünk.
– Miért nem Kanadában kezdtetek el egyből nyomulni? Nem éri meg? Más a piac?
Márk: – Kanada mindenképpen jó piac, főleg, hogy teljesen össze van fonódva ilyen téren az Egyesült Államokkal. Ráadásul a kilencvenes években bebizonyították, hogy örömmel hallgatnak európai elektromos zenét: az eurodance-t annyira csípték, hogy pár évvel a stílus debütálása után létrejött a Canadance színtér. Ahogy én látom, itt most főleg ilyen húsz-huszonegy éves fiatal producerek jönnek elő sorra, akik deep house-t kevernek rnb-vel, vagy újraértelmezett darkwave-et játszó kivarrt harmincasok turnéznak folyamatosan.
– Mit tapasztaltok itthon? Hogyan lehet eladni az igényes electropopot? Van egyáltalán piaca? Kerestek már meg titeket „soha vissza nem térő ajánlatokkal” a zeneiparból?
Márk: – Szerencsére keresnek minket rendszeresen fellépéssel, lemezkiadással vagy menedzseléssel kapcsolatban. Eddig mindegyik ajánlat hasznosnak tűnt, és ha egy országban élnénk, már egész biztosan el is fogadtuk volna legtöbbjüket. Nagyon kellemetlen ezeket lemondani, mert tényleg szívesen dolgoznánk együtt másokkal, de a távolság mellett az is akadály, hogy először magunknak kell kitalálnunk, miként akarjuk ezt az egészet csinálni.
Oleg: – Amíg nem érezzük magunkat száz százalékig késznek, addig egy kicsit még szeretnénk a saját lábunkon állni, és közben megőrizni a magabiztosságunkat azzal kapcsolatban, hogy a közeljövőben is elég ügyes dolgokat fogunk alkotni, amik által életben tartjuk a különböző ajánlatokat.
– Most inkább hobbi vagy munkahely számotokra a banda?
Márk: – Hobbinál sokkal komolyabb, de reméljük, arra sohasem kerül sor, hogy kényszerből kelljen csinálni. Még ha valami csoda folytán eljutunk egy olyan szintre, hogy nem kell mással foglalkozni, mert a számainkból megélünk, nem hiszem, hogy valaha is munkahelyként kezelnénk ezt az egészet.
Oleg: – Jaja.
Van még ott, ahonnan ez jött! Olvastad már például a Soerii & Poolekkel, Papp Szabival, Tillával, Kowalskyval, KRSA-val, Puzsér Róberttel, a Compact Discóval és Lukács Lacival készült interjúinkat?
