Aki szépelgést és mélyfilozófiát várt Tom Hardy új filmjétől, amelyet A rajtaütés-filmekkel hírnevet szerzett Gareth Evans rendezett, és amelynek már a trailerében több ólmot lőttek ki, mint a második világháborúban, az magára vessen. A beszédes című Pusztítás kíméletlen, brutális, kaotikus mozi lett... és egy kicsit fárasztó is.
A Netflix nagyon bírja ezt a zsánert, és nehéz lenne tagadni, hogy megalkuvás nélküli, kőkemény akciófilmekre bizony mutatkozik kereslet. Hiszen Tyler Rake-ből sem a semmiért lett a streamingszolgáltató egyik legnépszerűbb akcióhőse, és a Tom Hardy által alakított gyilkossági nyomozó is nagyjából ugyanazt a figurát hozza. Szűkszavú, nem túl barátságos profi, terhelt magánélettel, és ebben az esetben némi kosszal a körme alatt. Emberünk ugyanis nem épp az a makulátlan igazságharcos, ami a legújabb ügye során rendesen meg is bonyolítja számára a dolgokat. Egy rajtaütésszerű támadásban kivégeznek egy fiatal kínai drogbárót, az elhunyt anyukája pedig véres bosszúra szomjazik. Mivel a támadásról készült egyetlen fotón a polgármester rossz útra tért fiacskája látható, kiadja a parancsot, hogy a srácot filézve szeretné egy tálcán, Walkert ellenben a polgi meg azzal bízza meg, hogy mentse meg a gyermekét a slamasztikából.
A buliba aztán megérkeznek a főhős korrupt haverjai, és a kínai maffián belüli hatalmi harcok is csavarnak egyet az eleve nem túl rózsás felálláson. Aki látta már Evans említett filmjeinek bármelyik részét, tudhatja, hogy a konfliktust ezúttal sem egy tárgyalóasztal mellett fogják megoldani.
Ahogy A rajtaütés-mozikban sem láthattunk mívesen kidolgozott karaktereket, úgy itt sem a figurák kibontására megy el a játékidő legnagyobb része. Tom Hardyt szeretjük, mert elemi erejű jelenléte van a vásznon, de ezúttal nagyon az ember arcába másznak a manírjai. Walkerként ugyanazt a dörmögő, barátságtalan, szemkontaktust kerülő, behúzott nyakú keményfiút hozza, amit már tucatnyiszor láthattunk tőle, és az sem segít, hogy a forgatókönyv nemigen foglalkozik azzal, hogy a haragon kívül bármely másik érzelmének hitelt adjon. A többi szereplővel sem bánik kegyesebben a szkript, a korrupt rendőrpajtásokat, a kínai gonoszokat és a maroknyi pozitív szereplőt is csak néhány vázlatos mondattal festették meg az alkotók, a besorozott színészeknek pedig a pattogós tempó nem hagy időt arra, hogy a játékukkal kitöltsék a felületes karakterrajz által üresen hagyott részeket.
Pedig a film közel kétórás, így a játékidőbe talán belefért volna a karakterépítés. Ezzel szemben az embernek az az érzése, mintha Evans attól félt volna, hogy ha nem rohan előre a cselekmény, akkor elalszik a néző, és ennek megfelelően a moziját elképesztően feszesre vágta.
Egy ilyen akciófilm esetében az persze nem baj, ha a befogadó egy hullámvasúton érzi magát, és a Pusztítás pont ezt az érzést akarja átadni. Már a nyitójelenetben kapunk egy autós üldözést, aztán a főhős bemutatását követően üresjáratok nélkül hömpölyög tovább a sztori. Érezhető, hogy Evans a védjegyéül szolgáló akciójelenetekre hegyezte ki a filmjét, és ezek valóban úgy sikerültek, hogy az embernek olykor a torkában dobog a szíve.
Az öröm mondjuk itt sem lehet teljes, hiszen a bunyók kivétel nélkül sötétben vagy tompa fényben játszódnak, ráadásul a szélsebes vágás, a kapkodós kamera és a sokszor trükkös kompozíciókba rendezett akciókoreográfia helyenként szinte követhetetlenné teszik az eseményeket. A CGI alkalmazása sem mindig szerencsés, hiszen itt-ott nagyon kilóg a lóláb. Az autós üldözésnél például szinte már rajzfilmszerű a hatás, és a torkolattüzek vagy a vér fröccsenése is látványosabbak lehettek volna, ha ezeket is praktikus effektekkel és hagyományos pirotechnikával valósították volna meg.
Evans tehát meghozott néhány kevésbé jó döntést, de afelől senkinek nem lehet kétsége, hogy ezúttal is a kemény összecsapások szerelmeseinek akart filmet rendezni, és ebben a törekvésében nem vallott kudarcot. A Pusztítás akciójelenetei kíméletlenek, brutálisak és mozgalmasabbak, mint egy spanyol kupadöntő.
A Netflix egyik legfontosabb áprilisi premierje felemás siker. A karaktereit szinte bábukként kezeli, aminek a feszültség látja a legnagyobb kárát, de a kíméletlen akciók miatt még így is simán ajánlható azok számára, akik bírják az olyan filmeket, melyek az okos építkezés helyett a csont- és fegyverropogásra építik a hatást. Ilyen téren Evans filmje nem vall szégyent, bár az érzelmileg steril akciókból a játékidő végére pont kifogy a szufla. Szerencse, hogy még azelőtt legördül a stáblista, hogy elkezdenénk ásítozni!
