A Wonder Woman bájos volt, az Aquaman szórakoztató, de csak a Shazam!-nak van hatalmas szíve és lelke, és egy imádni való főhőse. Kritika!
A Shazam! valami olyat művel, amire a DC mozis részlege eddig csak nyomokban volt képes. Nem akar komolykodni, nem akar CGI-orgiával megvenni kilóra, inkább valami olyat hozott, amire minden valamirevaló filmnek szüksége van: egy normális forgatókönyvet és szerethető karaktereket. De nem adja oda magát mindenkinek csak úgy. Át kell lépni az élvezhetőséghez egy ajtón, ami nem jelenik meg mindig, valahogy pont úgy, ahogy a filmben a nagy varázslóhoz vezető úton. Ez az ajtó pedig a gyerekkorodhoz vezet.
És ez nagyon ügyes húzás, ráadásul nagyon jól is időzítették. Mostanában, amikor minden szuperhősfilm szuperhősies és szuperlátványos, jön egy olyan, ami hősies és látványos ugyan, de csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges. Itt nem ez a lényeg. A Shazam! inkább egy nosztalgiajárat, ami lassacskán indul el az emberrel, aztán észre sem veszi, hogy a vonat már iszonyú sebességgel halad vele a gyerekkora felé.
A Shazam! egy bődületesen ügyes trip. Ha maradt még benned gyerek, akkor pillanatok alatt visszavisz oda, és ott is tart 130 percen keresztül. Ügyes eszközei vannak, hogy összehozza, amit vállal, nagykanállal merít ugyanis a ’80-as, ’90-es évek családi kalandfilmjeiből, főleg a Segítség, felnőttem!-ből, amiből egy picit idézget is, és az a helyzet, hogy baromi jól csinálja.
A sztorija egy 14 éves kissrácról Billyről szól, akit pici korában elhagyott az anyja, azóta nevelőcsaládról nevelőcsaládra jár, miközben folyamatosan anyja után kutat. Egy napon azonban találkozik egy fura varázslóval, aki egy fura világba repíti őt, és közli vele, hogy ő eddig kereste a bajnokot, akinek átadhatja erejét, de nem találta, neki meg nagyon mennie kellene, szóval tessék, itt van, vigye, és mindenki jól jár. Billy azonban nem nagyon tud mit kezdeni azzal, hogy szupererejéhez felnőtt külső is jár, de aztán a rettentően idegesítő, szuperhősökre szakosodott újdonsült póttesójával, Freddyvel együtt megpróbálnak kezdeni vele valamit.
És itt jön be a képbe a Shazam! legjobb pontja: ezek a karakterek végig gyerekek maradnak. Még akkor is, amikor felnőtt testben vannak, még akkor is, amikor éppen villámokat lőnek ki egy repülő főellenre. Billy egy gyerek, aki nem tudja, hogy mostantól mi lesz, küzd, gyerekként viselkedik, pedig nagyon fel kellene nőnie gyorsan, hiszen ha nem, akkor nagy valószínűséggel neki annyi. Igen, neki, és nem a világnak.
Ez pedig már megint egy olyan pontja a történetnek, amiért külön jár a piros pont. Mark Strong főgonosza ugyanis csak az erőt akarja, és nem a világot, jó, persze, a nagy erővel nagy felelősség… vagyis bocsánat, az egy másik képregény, szóval nagy erővel nagy hatalom is jár, előbb-utóbb biztosan eljutnánk a világ búgócsigává transzformálásához, viszont nem itt és nem most. Dr. Thaddeus Sivanának sokkal személyesebb problémái vannak, a film pedig egyáltalán nem akarja megúszni, hogy bemutassa a háttérsztoriját, így végre egy olyan képregényes főgonosz került a vászonra, akinek lehet érteni a motivációit, ami valljuk be őszintén, egyáltalán nem árt az élvezhetőség szempontjából.
Az a legjobb a Shazam!-ban, hogy tele van élettel, a karaktereit lehet szeretni, a párbeszédeitől nem akarod lekaparni az arcodról a bőrt, és tele van poénokkal, pont olyanokkal, mint a gyerekkorod kedvenc filmjei. Zachary Levi remekül hozza a felnőttbőrbe bújt gyerek szuperhőst, egy pillanatra sem lehet elhinni róla, hogy valóban felnőtt lenne, de hát pont ez a lényeg, hiszen Shazam! tulajdonképpen egyáltalán nem felnőtt, csak néha azzá kell válnia, és nem csak testben, hanem lélekben is.
Sajnos azt nem lehet megúszni, hogy már megint szuperlények püföljék egymást mindenféle szupermódon, a DC ráadásul ebben újabban nem túl jó, az akciójelenetek így eléggé felejthetőek, de még ezekbe is itt-ott annyi poént tud csempészni a film, hogy ez sem lesz zavaró. Néha konkrétan telibe röhögi a szuperhősfilmeket, aztán átlag szuperhősfilmmé változik, de pont azért, mert tud röhögni magán, még az itt-ott felbukkanó sablonosságot is meg lehet bocsátani neki.
A Shazam! tényleg inkább olyan, mint egy ’90-es évekből itt maradt, fiataloknak szóló kalandfilm, ami nem gyerekes és idétlen, inkább a benned élő gyerekre hat, ami után hazamész, és ahelyett, hogy kibontanád a sört a hűtőből, inkább eszel egy csokit. Ez a film is egy csoki, ráadásul a jobb fajtából. A DC-nek viszont nem csoki, hanem egy falat kenyér. Nagyon nagy szükségük volt rá.