Az év egyik legjobban várt filmje végre berepült a mozikba, és nem okozott csalódást. Nézőpont kérdése, hogy ez jó vagy rossz hír.
A Marvel, pontosabban a Disney fejesei alaposan megszívatták magukat, amikor 2018-ban engedtek a #MeToo nyomán megébredő cancel culture tébolyának. A tizenéves tweetjei miatt A galaxis őrzői éléről elzavart James Gunnt a Warner tárt karokkal várta, amikor pedig kijött a 2021-es The Suicide Squad – Az öngyilkos osztag, Kevin Feige feltehetőleg a sarokba vágta ikonikus baseballsapiját.
Aztán Feige-nek valahogy sikerült visszacsábítania a rendezőt, hogy egy harmadik résszel lezárja az S-fej-trilógiát, de addigra már a Warnernek is tervei voltak Gunn-nal. A DC döglődő mozis univerzumával muszáj volt kezdeni valamit, a stúdió pedig lépett egy nagyot, és megkínálta a Disney-ből kiábrándult rendezőt a szuperhősös megafranchise kreatívvezetői pozijával. Gunn igent mondott, majd nekilátott, hogy a Marvel ellenében élvezhető, sikeres filmes univerzummá tákolja azt, ami Zack Snyder vezénylete alatt sőtét, pózer, humortalan unalomba fulladt.
Bár Gunn már a Különc Kommandó című animációs sorozattal is a hivatalos kánont építette, a kezdőrúgást nem ez, hanem az általa írt és rendezett Superman adja meg a rebootolt szériának. A film jelentősége így önmagán túlmutat, hiszen ez nemcsak egy új Superman-mozi, de egyúttal egy névjegykártya is, mely megmutatja, mire számíthatunk a jövőben az átnevezett DC Studiostól.
Gunn azt is világossá tette, nem akarja eredetsztorikkal fárasztani a népet, hiszen szerinte már túl sokszor láthattuk azt, ahogy Pókembert megcsípi egy radioaktív pók, ahogy Batman szüleit agyonlövik a sikátorban, vagy ahogy a csecsemő Kal-El űrkapszulája a Földre érkezik. Ennek megfelelően új mozija sem akar unalomig ismert fordulatokkal sokkolni, sőt, már a kezdő képsorok – és a film előzetesei is – leleplezik egyik fontos újítását: az ő univerzumában Superman egyáltalán nem az a sérthetetlen, minden veszélyt fél kézzel kezelő istenség, aki Snyder filmjeiben volt.
A nyitányban a hőst csúnyán elkalapálja egy Boravia Pörölye nevű szupergonosz, aki látszólag azért szívta fel magát, mert hetekkel korábban Superman megakadályozta a diktatórikus vezetésű Boraviát, hogy lerohanjon egy szomszédos országot. Hogy pontosan hogyan lehetséges az, hogy egy a képregények lapjain is alig ismert karakter felmossa a padlót a hőssel, azzal ehelyütt érthető okokból nem foglalkozunk, hiszen a filmről spoilerezés nélkül is bőven akad mondanivalónk.
Az első, hogy James Gunn rajongása csak úgy süt a képkockákról. A rendező mindig is kedvelte a képregény-mitológia kevésbé megénekelt hőseit, és ezúttal sem az első vonalból válogatta a szereplőit. Superman nemezisét, Lex Luthort és Lois Lane-t persze nem lehetett kihagyni a buliból, de mellettük olyan arcok is felbukkannak, akiket csak az igazi rajongók fognak régi ismerősökként üdvözölni. Jelzésértékű, hogy ebben a filmben a Zöld Lámpás jelmezét sem a Hal Jordan nevű karakter viseli, hanem a sokkal inkább megosztó Guy Gardner, akit Gunn egyik kabalaszínésze, Nathan Fillion formál meg.
A film a szereplőgárdán túl is tele van képregényes utalásokkal, easter eggekkel, vagyis a rendező nem veszi félvállról a fanservice-t, ugyanakkor néhány döntése miatt garantáltan morogni fognak a hardcore rajongók. Még úgy is, hogy messze ez a legképregényesebb Superman-film, amit valaha láthattunk. Egyes elemei már-már annyira hűek a rajzolt alapanyaghoz, hogy a filmet helyenként akár jogosan érheti az infantilizmus vádja. Amikor a szereplők egy szappantartó formájú ufóba ülve menekülnek a veszélyből, amikor zsebdimenziókról esik szó, köpenyes szuperkutyák és agymosott majmok kergetik egymást, vagy amikor olyan logikai bakik terpeszkednek el a vásznon, hogy még az élményben elmerült nézők is megrázzák a fejüket, csak a zsáner legnagyobb rajongói nem fognak kizökkenni a műélvezetből.
Gunn alapos munkát végzett. Látszik, hogy ismeri és szereti ezt a világot, ami nagyon jó hír a DC világát kedvelők számára, egyúttal be is határolja, mit várhatunk az általa építgetett univerzumtól. A szuperhősfilm műfaja a Marvel túltermelésének hála a kifulladás jeleit mutatja. Egészen egyszerűen túl jól ismerjük már ezeknek a filmeknek a szabályait, karakterkészletét és szerkezetét, és hát nem a Superman az a film, ami képes lenne megreformálni a zsánert, sőt, igazából meglepetést sem fog okozni senkinek.
Akad azonban néhány motívum, aminek ennek ellenére is lehet örülni. Gunn a cselekmény egy pontján szinte már szatirikus médiakritikával kedveskedik nézőinek, amikor pedig megmutatja, hogy az online mocskolódást egy seregnyi agymosott csimpánztól rendelte meg a főgonosz, akik egy zsebdimenzióból okádják tele az internetet, a magyar nézőknek egészen biztosan eszükbe fog jutni a hazai napi politika.
Ezeket, azt a néhány bátor döntést és obskúrus karaktert leszámítva azonban mégis csak egy olyan filmet kapunk, ami patikamérlegen porciózva hozza pontosan azt az élményt, amit a Marvel jobb darabjai már túl sokszor leszállítottak nekünk. Ilyen értelemben Gunn bravúrja sikerült – végre potens konkurenciát állított Feige stúdiójának –, de azok a nézők, akik azt várták, hogy a reboot újra elhozza a zsáner aranykorát, biztosan csalódni fognak.
Szerintünk azonban nincs ok a csüggedésre. Ha a Superman nem is képes megfeszegetni a műfaj keretrendszerét, azt nem lehet eltagadni tőle, hogy szívvel-lélekkel készült, David Corenswet pedig végre emberi közelségbe hozza a hős karakterét. Gunn mutatványa senkit nem fog meggyőzni arról, hogy most aztán tényleg beköszönt a 2008 és 2019 között a szórakoztatóipart uraló szuperhősfilm reneszánsza, de a műfaj kedvelői egy szimpatikus, szórakoztató és látványos darabnak örülhetnek, ami leginkább csak azoknak okoz majd csalódást, akik forradalmat vártak tőle.
