Sam Peckinpah klasszikusának soványka remake-je nálunk csak DVD-n jött ki, de azért így sem hagyhattuk ki a 2011-es feldolgozás alapos megpiszkálását.

Alapanyag

Peckinpah az utolsó betörhetetlen hollywoodi lázadók egyike volt, aki jellegzetesen férfias filmeket készített egész életében, radikalitása mögött mégis lírai szépség húzódott. A valóságban egy kezelhetetlen alkoholista volt, aki maximálisan kivette a részét minden földi jóból, ahogy a Pat Garrett és Billy, a kölyök főhőse, ő is szívesen lövöldözött otthonában, főleg tükrökre, és ezt a lázadó szellemiséget mozgóképeibe is belevitte. Az elsősorban szerzői westernjeiről híres, de igazából minden műfajban maradandót alkotó direktor 1971-ben először szaladt neki egy thrillernek, a végeredmény pedig talán a legjobb munkája lett.

A Szalmakutyák, amely Gordon Williams The Siege Of Trencher’s Farm című regényén alapul, szép kis botrány volt a maga idejében. A vádak főleg az esztétizált erőszak miatt érkeztek, ami a rendező egyik kézjegye volt, de a Vad banda véres befejezésében sem merte azt megcsinálni, hogy egy nemi erőszakot élvező nőt mutasson be, vagy hogy olyan értelmiségit tegyen meg főszereplőnek, aki maga is kénytelen szadistává válni, hogy megóvja szuverenitását. Peckinpah persze több dolgot is megváltoztatott az alapanyagon: a könyvben például a házaspárnak van egy nyolcéves kislánya, aki átéli a borzalmaknak, és ott a rosszfiúk nem halnak meg. A híres nemi erőszak a zseniális szeszkazán adaléka és a szellemi fogyatékos fiú Egerek és emberekből átemelt gyilkossága sincs benne a regényben.

Eredeti

Az eredeti mozifilm abban az évben jött ki, amikor jobb helyeken olyan szösszenetekre ültek be az emberek, mint a Piszkos Harry, a Francia kapcsolat, vagy a Mechanikus narancs. Az utóbbival remekül rokonítható a Szalmakutyák, ugyanis amellett, hogy a hetvenes évek minden frusztrációja benne van (nem véletlen, hogy a főhős a Vietnami-háború körüli balhéktól hangos, egyre erőszakosabb USA-ból menekül a nyugodtabbnak vélt Angliába), arról mesél, hogy az egyén nem maradhat talpon erőszak nélkül a világban, ez pedig politikai és társadalmi kommentárként is felfogható. A másik, praktikusabb tanulság így hangzik: abból semmi jó nem származik, ha a nejed melltartó nélkül villog építőmunkások előtt.

„Nem engedek meg semmilyen házam ellen irányuló erőszakot”, mondja David (Dustin Hoffman), közvetlenül mielőtt egy nyakra felhelyezett medvecsapdával dobná fel a fő rosszfiú kinézetét, nem véletlen, hogy kiakadtak a korabeli kritikusok, mondván: ez az agresszió dicsőítése. Odáig sajnos nem jutottak el, hogy belegondoljanak, milyen szomorú a film zárómondata, melyben a fogyatékos fiú azt mondja: „Nem ismerem a hazavezető utat.”, mire David: „Semmi baj, én sem.”, hiszen emberünk a történtek után teljesen elveszik az életben, és ez bizony nem egy vérrel írt happy end. Hoffman egyébként nem szerette a filmet, a szereposztással sem volt elégedett, de ez esetben nem adunk a véleményére, annak viszont örültünk volna, ha a remake-et jegyző Rod Lurie hallgatott volna rá és jegelte volna a projektet a következő 72 évre.

Remake

A 2011-es változat igazi remake, mert az eredeti filmet tekinti alapanyagnak, nem a regényt. Nálunk nem került moziforgalmazásba a film, nyilván a kedvezőtlen kritikai visszhangnak köszönhetően, DVD-n és Blu-ray-n viszont február elején idehaza is megvásárolható, ráadásul mindkét kiadványon rengeteg extra anyag kapott helyet. Maga a film azért tekinthető elbaltázott újragondolásnak, mert elődje társadalmi és lélektani mélysége eltűnik, helyette a kor követelményeinek megfelelően durvább jeleneteket kapunk, és ahogy a feszültség nő, úgy kezdenek a színészek is egyre rosszabbul muzsikálni. Már a remake azon posztere is felhívja a figyelmet a veszélyre, amin az Amy-t alakító Kate Bosworth látható, illetve egy meglehetősen buta felirat: „Erőszakolj meg, lehet, hogy élvezni fogom!”. Na bumm.

A cselekmény ezúttal Anglia helyett a Mississippi Gulf Coast vidéken játszódik, tehát egy megelevenedő redneck lázálomról van szó, a direktor szépen el is csattant minden klisét, hiszen egy hillbilly csakis Lynyrd Skynyrd-re biliárdozhat sörrel a kezében, és csak a fekete seriff szekálásában lelhet örömet. David (James Marsden) esetünkben nem tudományos disszertációt ír, hanem forgatókönyvet, ráadásul a sztálingrádi csatáról, ami egyrészt azt szimbolizálja, hogy az önbíráskodó helyi tahók is fasisztoid módon ítélkeznek, másrészt 1943-ban is ellenség vette körül a szovjet várost, ahogy David csatatérré váló házát is. A szerepválasztással is gondok vannak: a főgenya Charlie-t alakító Alexander Skarsgard  például bosszantóan tenyérbemászó és macsóskodó, továbbá a szebb napokat látott James Woods sem ezzel a szereppel tér vissza az A-osztályba.

Jelenetek

Csak röviden: ahogy a modern remake-eknél lenni szokott, minden ki van mondva, aminek nem kéne, a filmvégi durva összecsapások véresebbek, ahol viszont igazán vagánykodhatna a rendező (erőszak-jelenet vagy hősnőnk többszöri megpofozása), ott inkább visszavesz. Több helyre apróbb feszültség forrásokat helyez be, mint például a vadászat során, ezzel nincs is gond, az amerikai focimeccsre viszont semmi szükség, pláne, hogy az eredeti változatban egy kiváló montázst láthatunk ezen a ponton, melyben az álszent felekezet, a nemi erőszak és a kapcsolati hullámvölgybe kerülő pár képei váltakoznak.

Eredményhirdetés

Peckinpah, kiütéssel. A friss Szalmakutyákkal az a baj, hogy nem átértelmezi, hanem újra felmondja a sztorit, miközben nem ügyel az arányokra. Bár a politikai párhuzam erőltetésétől eltekint Lurie és inkább egy személyes szintre tereli a történetet a forgatókönyvíró David segítségével, akinek le kell menni kutyába, hogy végre kinőjenek a golyói, így sem ad indokot arra, miért volt erre a menetre szükség. Peckinpah igazából már a nyitójelenetben köröket ver követőjére, mivel pár perc alatt virtuóz módon vázolja fel a viszonyokat: a temetőben gyerekek játszanak, a jövő nemzedéke tehát nem sok eséllyel indul az élet nevű játékban, majd kapunk egy közelit Amy cicijeiről, ami minden probléma ősforrása, megismerjük a fogyatékos srácot és a kocsmába is beszaladunk, ami a western-guru direktor kedvenc helye. Lurie-tól pedig kapunk néhány snittet a tájról és egy legyilkolt szarvast. Hát köszönjük.


És ezt olvastad már?
Megérkezett az Amazon Gyűrűk Ura-sorozatának első kedvcsinálója