Ezer éve vártunk erre a pillanatra. Stallone és Schwarzenegger egy akciófilmben, főszereplőkként, saját maguk lejáratásától nagyon távol.

Az isten tudja, miért vonzódunk annyira a ’80-as évek, és a ’90-es évek elejének akciófilmjeihez. A sztori mindegyikben a nullához konvergált, a színészi játékokra egy marék szárított molylepke is képes lett volna, már amennyiben az a marék szárított molylepke komolyabb időt töltött volna el egy edzőteremben. Sly és Arnie színészi képességeit vitatni túlságosan magas labda lenne, és nem is szabad ilyesmit művelni, hiszen sosem arra fogunk emlékezni velük kapcsolatban, hogy pl. a Túl a csúcson-ban milyen drámaian fordította meg Stallone a kamionos sapkát.

Szóval igen, erre a filmre vártunk már a nyolcvanas évek óta. Azaz csak majdnem, hiszen lelki szemeink előtt egy olyan mozi képe rajzolódott ki, ahol a két isten körül kb. kilencven percen keresztül minden felrobban, minden csont eltörik, és közben minden egysoros akkorát üt, mint John Matrix rakétavetője a Kommandó-ból. Ehhez képest csak egy börtönből megszökős, sokat beszélgetős mű a Szupercella, nyilvánvalóan rengeteg verekedéssel, film végi brutális akciójelenettel és a kötelező egysorosokkal.

A történet szerint Ray Breslin (Stallone), aki foglalkozását tekintve (most tessék megkapaszkodni) börtöntesztelő, minden egyes fogházból kiszabadult már. Egyszer azonban jön egy már messziről is kétes szagokat árasztó munka: Breslin dolga, hogy kiszabaduljon egy olyan börtönből, ami erősen high-tech jellegével tűnik ki a többi közül. Az intézményről annyit tudni, hogy magánkézben van, és senki sem tudhatja az elhelyezkedését. Breslin elvállalja a melót, de gyorsan kiderül, hogy csapbába csalták, szabadulásához pedig szüksége lesz egy társra. Milyen jó, hogy éppen ráér Arnold Schwarzenegger, azaz Emil Rottmayer!

A Szupercella bár nem egyenletes ritmusú film, mégsem válik unalmassá 115 perces játékideje alatt, és erről a két főszereplő tehet. Egyszerűen jó nézni őket a vásznon együtt, bármennyire is öregek már, és bármennyire is érzed, hogy ha mindez húsz évvel korábban történik, mennyire nagyot ütött volna. Az a fajta akciófilm ez, amit már sokszor láttál, de mégis eladja Sly és Arnie neve és jelenléte, és aki attól félt, hogy a nagy összeborulás eredménye egy folyamatosan kikacsintó, viccesre vett mozi lesz, az nagyon téved.

Mikael Hafström rendező ugyanis nem engedi, hogy repkedjenek a régi időkre vonatkozó gegek, de egyet-egyet azért engedélyez a fateroknak, és persze a nézőknek is, akik teljes joggal vártak azért néhány akciófilm-történelmi utalást a tetemesnek nevezhető játékidő alatt. Bár az Escape Plan klisés, ezerszer látott elemekből építkezik, mégis szerethető darab, és bár a megnézése után egy héttel nem fogsz rá emlékezni, azért egy estére kellemes kikapcsolódás, de az agyadat egy pillanatra sem szabad használni közben. Száz százalék tiszta móka, senkinek sincs oka szégyenkezni miatta. Az öregek remek formában vannak, ezért a régi akciófanok nem fognak benne csalódni. Azok, akik viszont nem látták a régi csúcsműveket, lehet, hogy nem értik majd, miért ülnek könnyes szemű nézők a teremben.

7/10

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

A Sony húsvéti ajándéka egy ingyenesen megnézhető Pókverzum-rövidfilm

Már itt is van a Szegény párák rendezője új filmjének első kedvcsinálója

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés