Idiotizmus – görög eredetű szó, orvosi jelentése: súlyos fokú gyengeelméjűség, szellemi fejletlenség.
Torrente most mozikba kerülő negyedik ámokfutására nem lehet azt mondani, hogy frissen került le a futószalagról, hiszen Spanyolországban már tavaly tavasszal bemutatták. Hogy a bő egy éves boldog békeidő után mi késztette arra a magyar forgalmazót, hogy az itthoni mozikban is szabadjára engedje a hispán terminátort, az némileg homályos. Feltételezzük, hogy Csuja Imrét eddig tartott meggyőzni, hogy vegyen részt a szinkron-munkálatokban, hiszen a művész Úr is érezhette, hogy a műélvezetet eddig is zavaró penetráns utóíz végleg átvette a hatalmat az amúgy sem a kifinomultságáról nevezetes sorozat legújabb része felett. No de ne szaladjunk ennyire előre és kezdjük az alapoknál.
Ha tetszett, nézd…
Az 1998-as első rész olyan volt, mint egy jó időben, jó helyen elmesélt disznó vicc. Az alpári, de azért idézhető poénok megtalálták a film közönségét és Spanyolországban emberes sikerrel zárt a mozi, sőt, a nemzetközi videó-forgalmazás szintjén is becsületesen teljesített. Santiago Segura, aki a Torrente-univerzum teljhatalmú ura, úgy volt vele, hogy ha már meleg a vas, akkor nem hagyja abba a szorgalmas kovácsmunkát és menetrend-szerint jöttek is szépen sorban az újabb részek, melyek egyre kevesebb meglepetéssel szolgáltak a vihogásra vágyó közönség számára. Döbbenet, hogy a negyedik részre nyilvánvalóan szalonképtelenné váló cím mögé nem csupán spanyol celebek hada, de több sportoló is felsorakozott. Még ha ezek az arcok néhány futballistától eltekintve külföldön nem is olyan ismertek, az összefogás a végtermék minőségének ismeretében nem fest túl hízelgő képet a spanyol popkultúra itt megjelenő alakjairól. Az alibi-sztori összefoglalható egy mondatban: Torrentét kelepcébe csalják és börtönbe kerül. Már az első negyed óra után nyilvánvalóvá válik, hogy a készítők a bennünk élő (?) pattanásos kamaszra apellálnak, hiszen elég, ha a barátnővel érkező jobb sorsra érdemes férfitársunk a párja „Mi ez a hülyeség?” kérdésére oldalra fordul, és máris több ciciről maradt le, mint amit egy komplett Playboy-villa évad fel tud mutatni. Meg is ragadnám az alkalmat, hogy megdicsérjem az alkotókat, hiszen kellemesen attraktív és bevállalós hölgygárdát sikerült összetoborozni, mely például a Bond-paródiának is beillő főcímben akár még ízlésesnek is nevezhető formában mutatja meg erősségeit. No persze csak ezért még nem érdemes kicsengetni a mozijegy árát.
A Torrente 4-nek igazán csak azok fognak örülni, akik képesek ugyanazt a fingós viccet örömmel meghallgatni ötször egymás után. Ami az első részben még vicces volt, vagyis hogy a címszereplő mekkora egy otromba tuskó, az mára irritáló kegyetlenséggel szúrja ki a szemünket. A hájas, mustárfoltos ingben és barna vonalkódos alsógatyában ízléstelenkedő pojácán sokan már röhögni sem fognak, hanem azért megy majd a drukk, hogy valami kivételesen csúnya módon kerüljön pont a földi pályafutása végére, lehetőleg minél hamarabb. A készítők teljes mértékben ignorálták azt a leckét, amit többek között a tavalyi év egyik nagy meglepetése A guardista is sziporkázó eredetiséggel mondott fel, vagyis hogy az antihősök csak akkor hatásosak, ha a néző képes a karakterükkel valamiféle közös nevezőt találni. Nos, szívből sajnálom azt, aki akár csak egy mikroszkopikus ponton is képes azonosulni Torrentével. Persze előfordulhat, hogy valakit a film egy fáradt pillanatában meg tud majd nevettetni, mint ahogy a legalpáribb poén is instant nyerítést válthat ki egy péntek estén egy kellemesen zsibbadt társaság tagjaiból, de biztosak vagyunk benne, hogy ezt senki nem fogja feltüntetni az önéletrajzában.
Szintén nem volt túl okos megoldás, hogy bár szó esik illegális migrációról és gazdasági válságról, így a készítők hagytak volna egy kiskaput, hogy a konstans alpáriságot valamiféle társadalomkritikai éllel magyarázhassa az elnézőbb közönség, ezt az indokolatlan 3D-s megjelenítés egy csuklómozdulattal radírozza ki a fejekből. Azok a szerencsétlen nézők tehát, akik jegyet váltanak a filmre kénytelenek lesznek pucér férfiseggek és a szó szoros értelmében szaros mobiltelefonok elől hajolgatni, ráadásul Segura több alkalommal konkretizálja az egyre erősödő gyanút, hogy bizony a nézők most itt éppen arcul lettek köpve. Felesleges ragozni; a Torrente 4 arcátlan támadás a jó ízlés ellen, ami bizonyos körülmények között nem lenne alapvetően hibás koncepció (lásd John Waters), de sajnos ezúttal még az itt-ott odahányt provokatív él és önreflexió is elmerül a szánalmas ripacskodás pöcegödrében. Ha ránk hallgatsz, akkor azért a kettő darab idézhető dumáért nem szenveded végig.
