Abban mindenki egyetért, hogy a 71 éves David Lynch csúcsformában tért vissza az elmúlt negyedszázad alatt több mint kultikussá lett tévésorozatával. A Twin Peaks: The Return sokkal több, mint egy nosztalgiatrip. Minimum filmtörténeti jóvátétel a rendező számára.

A Twin Peaks amellett, hogy egy egész generációnak okozott rémálmokat a kilencvenes évek elején, óriási sikertörténetként indult úgy nézettségi, mint kritikai tekintetben. Aztán, hogy pontosan a gyártást finanszírozó csatorna, vagy alkotói döntés folytán, most már talán mindegy is, de a második évadban leleplezték Laura Palmer gyilkosát. Ezért a bizarrabbra forduló későbbi cselekmény, illetve a kevésbé népszerű műsorsávba kerülés miatt a Twin Peaks nézettsége akkorát zuhant, hogy még néhány részt engedtek a David Lynch és Mark Frost alkotta szerzőpárosnak, majd úgy vége lett az egésznek, hogy még a győr-marcalvárosi lakótelepen is közszájon forgó beszólás volt, hogy

Ugyan Fire Walk With Me címmel még egy mozifilmben Lynchék megmutathatták az előzményeket már leforgatott jelenetekből összevágva, de ez kicsit olyan volt már, mint egy terjengősre vett epizód, a kritikák is csak a rajongóknak ajánlották.

Ezután David Lynch a mozifilmek felé fordult, és a Twin Peaksben, illetve az annak némiképpen akár előzményének is tekinthető Kék Bársonyban megmutatott vízióját a Lost Highway - Útvesztőben, a Mulholland Drive és az Inland Empire alkotta rémálom-trilógiában teljesítette ki. Ahhoz képest, hogy a tévésorozatnak szánt Mulholland Drive-ot annak idején visszadobták a tévések, az ebből összevágott filmet mára simán Lynch legjobb alkotásának szokás tartani, sőt az is megesett már, hogy konkrétan minden idők legjobb filmjeként nevezte meg egy-egy mértékadó lista. Hiába azonban a Cannes-i díj a legjobb rendezésért, Lynchnek a következő filmjéért is kalapoznia kellett.

Azóta inkább zenéléssel foglalkozott. Lehet, hogy elege lett az állandó pénzügyi problémákból.

Szerintem azonban utólag fontosabb, hogy az amúgy Lynch filmjeit kedvelőket is megosztó Inland Empire tulajdonképpen annak a folyamatnak a betetőzése lett, amit a Kék Bársonnyal elkezdett. Ez az 1987-es film volt az, amivel először megmutatta Lynch, hogy az amerikai kertvárosok felszínes idillje mögött milyen sötét erők húzódnak meg. A Twin Peaksszel tulajdonképpen ezt vitte tovább, majd az 1997-es Lost Highway-ben már nem is igazán lehetett eldönteni, hogy mi a primer valóság, és mi az, ahol a természetfeletti erők birodalmában vagyunk. Az Útvesztőben Fred/Pete-je tulajdonképpen már az új Twin Peaks két Cooperének az előképe volt, amit Lynch könnyen lehet, még a Twin Peaks keretei között kibontott volna - ha teheti. Ami az Lost Highway-ben aztán kicsit sablonos lett, az a Mulholland Drive-ban állt össze egy csodálatos lírai lélekthrillerré. Ekkor történt meg az, hogy Lynch a filmjének a sztoriját Hollywood filmes közegébe tette, ahol sosem lehetett igazán tudni, hogy meghallgatás van, esetleg már forgatás, meghallgatásra való készülés, vagy tényleges dráma. Valamint persze az, hogy mindez álom vagy valóság.

Metafilm a négyzeten.

Végül mindez az improvizációs jelenetekre alapozott Inland Empire-nek az egymással szembe fordított tükrökhöz hasonlóan végtelenített szerkezetében ért el odáig, hogy már nincs reális kiindulópont, csak egy történet vagy egy jelenet, amiből ugyanúgy fel lehet kelni, mint ahogy álomba lehet benne szenderülni. Metafilm szorozva metafilmmel.

Miközben David Lynch a valóság ilyen metafizikus oldalát tárta fel a játékfilm szűkös eszköztára segítségével, addigra a filmes szakma kreatívabb társasága egyre átpártolt a tévésorozatok felé. Mivel az internetnek köszönhetően szélesebb és specifikusabb közönséget elérő csatornák bátran támogatták már a merészebb művészi víziókat is.

Nem is Lynchről lett volna szó, ha a Twin Peaks visszatérése ne financiális dolgok miatt lógott volna a levegőben vagy másfél évig, de végül 2017. május 21-én este (nálunk éjjel) bemutatták az első részeket. Innen jönnek a spoilerek, én az új részek után olvasnám tovább.

Már a Radírfej kietlen szürreális világát is megidéző nyolcadik epizódnál biztos voltam benne, és a végtelen agyalásoknak remek táptalajt adó zárórész is csak megerősített ebben, hogy itt nem csak a Twin Peaks tért vissza, hanem

David Lynch végre olyan körülmények között dolgozhatott, úgy ünnepelhette saját munkásságát, és úgy tehette rá fel a koronát, ahogy csak akarta.

Persze, szuper volt huszonöt évvel idősebben látni a jól ismert szereplőket, akik azóta nem is nagyon voltak szem előtt, az eredeti szereplőgárdából ugyanis senki sem futott be igazán nagy karriert. Szívszorító volt Tuskó Lady hattyúdala, aki a bemutató előtt már elhunyt, és azt hihettük volna, hogy ő már nem tér vissza. A Fire Walk With Me mozifilmben epizódszerepet játszó, mára szintén eltávozott David Bowie visszahozása kávéfőző képében szintén olyan húzás volt, amire a popkaméleon is csak bólogatni tudott volna. Vagy ott van a teljesen kicserélt, seriffhelyettesi pozícióig jutó Bobby Briggs, Nagy Ed és Norma évtizedes szerelmi sztorijának lezárása. És persze Audrey tánca valamint a tükör előtti sikolya, amivel legalább egy szőnyeget húzott ki a lábunk alól, ha nem egy fél világot.

Viszont ugyanilyen fontos volt, hogy visszatérjenek az Útvesztőben végtelen film noir-os autóútjai, hogy az Óriás (eredetileg Fireman) birodalmában feltűnjön egy vetítő vászon, hogy ott legyen Las Vegas a felületes amerikai álommal és annak minden mocskával (a Mulholland Drive Hollywood helyett), de talán mindennél fontosabb az Inland Empire-nek a kizárólag a színészi játékra alapozó töredezett szerkezete, ami lehetővé tette Lynch számára, hogy 17-18 órában bemutassa minden idők legeklektikusabb játékfilmjét.

Szintén nagyon fontos volt, hogy Lynch behozhatta a kedvenceit Laura Derntől kezdve, Noami Wattson át egy sor remek színészig. Ők pedig az eredeti gárdával együtt, tényleg elfogultság nélkül mondom, legfeljebb egyes esetben a szerepük egydimenziós mivolta miatt nem hozták életük legjobbját. Az élen a maga amúgy is karikatúraszerű szerepét egy borszakrétő nőcsábásszá csavart rendezővel.

Oké, volt egy csomó jelenet vagy történetszál, ami nem vezetett végül semerre, de 2017-re ezt már csak megszokhattuk, és úgy mondhatjuk rá, ahogy minket okosítottak vele, hogy “de hát az élet maga is ilyen.” Sokkal fontosabb, hogy a Twin Peaks kétórás keretből és az anno prűd tévétársaságok béklyóiból való kitörés után a film ünnepe lett, ahol David Lynch feltehetően mosolyogva ugrált a teljesen különböző hangulati regiszterek között a paródiától kezdve a totál szürrealizmuson vagy a leggagyibb románcon át a legdurvább horrorig. Most már nem csak az a lehetőség volt számára, hogy megöli Laura Palmert és idővel lebuktatja a gyilkosát, hanem azt is megcsinálhatta, hogy mindezt zárójelbe tegye, ezzel olyan végtelenséget megnyitva, hogy valószínűtlenebb legyen a folytatás, mint huszonöt évvel ezelőtt. David Lynch terve szerint a végtelenségig lehetne vitatkozni az utolsó rész után, hogy ez David Lynch álma volt, Cooper-ügynöké, Audrey-é, Laura Palmeré, másé. Bármelyik lehet, akár több is egyszerre, de

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon