Michael Bay mondhatni, nem igazán hozta a Transformers-filmekkel azt, amit látni szerettünk volna, maga a kifejlett borzalom volt az, amivel az első rész után dobálózott Transformers néven. Sosem a látvánnyal volt a probléma, az mindig is ámulatba ejtette az embert, csak hát valamiért az epizódok mindig is tök hülyének nézték a nézőiket, és ezért nagyon, de nagyon lehetett gyűlölni ezeket a robotokat. A pénzt viszont hozták, a nézők akkor is mentek a mozikba, mintha nem lenne holnap, amikor már inkább fájt egy-egy Transformers-film, mint szórakoztatott. Aztán jött ŰrDongó.

Travis Knight nem az a csóka, akiről egy rossz filmet feltételeznénk, még akkor sem, ha igazából csak a csodálatos Kubo és a varázshúrokat rendezte, mivel vezető grafikusként olyan szintén remek mozikhoz volt köze, mint a Doboztrollok vagy a ParaNorman. Knight filmjei okosak, hangulatosak, de hát ez mégis egy Transformers-izé, hát hol fog ez félrecsúszni, hogy egy agyatlan, idegesítő, látványos pénzlehúzda legyen belőle?

És itt jön a dolog legszebb része: sehol. Ez bizony nagyon nem Michael Bay Transformers-világa. Vagyis nem, ez így nem pontos, hiszen továbbra sem felejt el nagyon látványos lenni, csak éppen ezúttal meg is próbálja megfogni a nézőt, méghozzá a szívénél. Mindezt úgy teszi, hogy egy családi film képében érkezik, ami takkra megidézi John Hughes klasszikusait, nyíltan rajong A nulladik óráért és a The Smith-ért, és olyan imádni való humorral teszi ezt hogy még azt is el lehez nézni neki, hogy egyébként baromira sablonos a története.

A sztori szerint van egy lány, Charlie (Hailee Steinfeld), aki épp 18 éves, hobbija az autószerelés, és nem, még akkor sem néz ki úgy, mint egy szupermodell, ha a Transformers-filmekben a casting-bizottság mást nem is ismer. Ez a lány nagyon akar egy autót, hát talál is egyet az autószerelőnél, akinél hobbiból melózgat, el is viszi a Bogarat, aztán kiderül, hogy szériatartozékként van benne egy komplett ŰrDongó, aki már egy ideje a Földön dekkol egy balul elsült akció miatt. Charlie nemsokára azzal szembesül, hogy ŰrDongót két ellensége nagyon el akarja tenni láb vagy kerék alól, jönnek az Álcák, és persze már megint a Föld sorsát veszélyeztetik.

Alapjában véve pont az történik, amire számít az ember. De ami történik, az úgy történik, hogy az ne csak egy sekélyes popcornzabálásra legyen elég. A film hangulata egyszerűen parádés. Olyan remekül hozza a ’80-as évek családi vígjátékait, hogy azt tanítani lehetne, és még akkor sem ciki, ha egy sokat bénázó lány kalandjait nézi az ember, aki bénázik a szerelemben, bénázik az osztálytársaival, aki szeretne népszerű lenni, de nem lesz az. Van benne dráma, van benne szív és lélek.

Ez pedig egy Transformers-filmtől annyira idegen, mint egy Papp Rita-daltól a hörgés, de mégis így működik igazán ez az egész. Működik, mert visszavisz abba a korba, amikor gyerekek voltunk, képes gyerekesen viccessé válni, de egy pillanatra sem kellemetlen. Még akkor sem ciki, amikor családi filmként igyekszik szórakoztatni, mert szereti a karaktereit, és jól bánik velük, de semmi igazán extrát nem mutat. Őszintén szólva már ez is extra Michael Bay filmjei után.

Azok, akik mégis valamilyen bizarr módon imádták az eddigi Transformers-filmeket, valószínűleg hülyét fognak kapni az új iránytól, mindenki más viszont megnyugodhat, mert végre készült egy olyan film gyerekkorunk egyik kedvenc játékaival, amely tényleg szerethető, ami nem akar hülyének nézni, és nem csak azzal akar boldoggá tenni, hogy lassítva robbant fel mindent, ami mozog és azt is, ami nem. Embertelenül nagy szíve van ŰrDongónak. Simán megnéznénk belőle pár folytatást.