Beköszön, dús sóhajával megtölti a teret, majd amikor közel lépsz hozzá, sietve távozik. Olykor elzárja a logika ösvényeit, majd villámokat hint el a mezőn. De mellette élőnek érzed magad.
Beszél hozzád, és te elvesződsz benne. Szempilláinak ringása altatja az időt is. Olykor tüzes kemence, máskor érintéstől olvadó hópehely. Hullámvasútra terel, mélyből a magasba lök, majd magával ránt, hogy együtt zuhanjatok. Felfedezés vele az élet.
Ha decemberben őszülő tavasz vagy, ő ragyogásával akkor is képes felszabadítani. Máskor meg hexameterből és pentameterből fon hisztihont, ahol szerszámosládád undok pacává válik.
De amikor nem számítanál rá, ő akkor is melletted van. Születésed óta. Férfikorod óta. Szülőkorod óta. Figyel téged és vigyáz rád. Ha kell, szilánkokra tört lelkedet ragasztgatja. Beléd lát. Sepreget utánad, majd illattal mindent fellocsol. Csavart csempész az unalmas egyenesekbe, a végtelenben összefűzi a párhuzamost, hogy ne legyen két egyforma. És közben felkacag. Tényleg szebbek így azok a vonalak, ahogy a világ is.
Köszönjük, hogy vagytok nekünk.
