Lakást felújítani elsőre sem tűnik egyszerű feladatnak – főleg nem akkor, ha az ember még soha nem csinált ilyet. Több mint kétéves, izgalmakkal, káromkodásokkal, átverésekkel, meglepetésekkel, pénzkidobásokkal és olykor tortúrákkal teli felújítás után összegyűjtöttem azokat az ordító szarvashibákat, melyeket ha újrakezdeném, talán kihagynék.

1: Nem gondoltam át teljesen, mit akarok

Rengeteg probléma kiapadhatatlan forrása, ha az ember nem tervezi meg egészen pontosan, mit szeretne. Egy olyan lakást kezdtem el felújítani, melyet úgy cirka 70-80 éve evett az enyészet, origója egy idős néni volt, aki mániákus gyűjtögetőként olyan elképesztően hasznos dolgokat halmozott fel, mint 32 fürdőköntös (melyből 7 ugyanolyan piros), két nem működő hűtő (melyeket félt bekapcsolni, mert „felrobbannának”) és amúgy olyan lommennyiséget 44 négyzetméterre, hogy nehéz volt elhinni, hogy egy hét köbméteres konténer, négy fuvar és két lomtalanítás kellett a kiürítéséhez.

Így nagyon sok mindent nem láttam át, hogyan is lehetne a legjobban csinálni és azt sem, melyik lépést követi a másik. Először kell áttenni a vécét a kamrába vagy a mini és ultraigénytelen kádat kell előbb szétverni? A villanyt kell előbb kivésni és bekötni, vagy a lerombolt Héra helyére kiépíteni a kazánrendszert? Felcsempéztessem-e a fürdőt és a konyha felét, vagy várjam meg a festést? A munkafolyamatokat nagyon érdemes előre és részletesen átgondolni, még ha sok időt is töltesz a papír előtt, ahová összeírod. Például azért is, mivel nem egy dolognak a szállítására heteket, olykor hónapokat is kell várni – ahogy az őket felszerelő szakemberekre is. Ezért érdemes sok dolgot az elején megrendelni: termékeket és szolgáltatásokat egyaránt. Tapasztalat: az ember ötször annyit is képes elmelózni a lakásán, ha nem tervez és három lépést megy előre, majd kettőt vissza.

2: Nem gondoltam át, mennyi időm és pénzem lesz rá

Két dolog miatt állt még sokat a felújítás: hogy egész napos főállásaim és projektjeim mellett nagyon kevés időm volt menedzselni, mi folyik a lakásban – valamint időről időre elfogyott a tartalék és ugye senki nem fog meg egy ecsetet sem, ha nem kap azonnal pénzt a kezébe. De leginkább az volt a baj, hogy:

3: Bíztam minden „szakemberben”

Mivel rovatvezetőként és újságíróként szerencsére nagyon megbízható, értelmes és szakképzett emberekkel dolgozom együtt, ezért lehetett az a szürreális elképzelésem, hogy a vízszerelőm, a gázszerelőm, a villanyosom és a burkolóm is tökéletesen érti a dolgát, amiért megfizetem. Nem, nem érti a dolgát, és mikor 4-5 nap múlva azt hittem, cakkra kész van minden, szívlapáttal csapott agyon a látvány, hogy kábé teljesen elrontottak mindent. És ilyenkor jönnek azok az imádni való mondatok, hogy

Meg

mikor az „ide is kő” villanykiállás ceruzával be is volt jelölve a falon.

Úgyhogy saját káron nagyon megtanultam, hogy egész egyszerűen nem szabad nem óvodásan szájbarágás nélkül munkákat odaadni, és akkor is naponta legalább egyszer rá kell nézni, mit gányolnak éppen össze – és még azelőtt leállítani, hogy kétszer annyiba kerülne a hibák helyreállítása.

4: Nem hívtam generálkivitelezőt

Lehet, hogy jóval drágább dolog egy általános kivitelezőt kihívni – én is ezt hittem, ezért egyenként kerestem ilyen-olyan szerelőket. Viszont mivel az embernek tényleg nincs annyi ideje és idegszála, hogy ezeket a jóembereket folyamatosan hívogassa (mert elképesztő szakemberhiány van – a legtöbben egy júniusi megkeresésre azt válaszolják, hogy: „bekaptam egy házat, tessentudnidrága, szeptember előtt biztos nem tudok belekezdeni”) és könyörögjön nekik, hadd tukmálhassa rá a pénzt, hogy dolgozzon, valamint azért, mert rengeteg munkafázis összefügg egymással, ezért ha újrakezdhetném, tuti, hogy egy csapatot hívnék ki. Lehet, hogy drágább – de a várakozások, füstbement hónapok, elrontott részek, és az, hogy mindegyik szakember szidja a másik, ismeretlen szakember munkáját és okoskodik: na mindezt megspórolandó amúgy nem is jön ki elvileg drágábban, ha egy jó és megbízható csapattal dolgozik az ember, melyet összefog egy felelős építésvezető, és a tagjai nem szidják a másik munkáját.

5: Az úgynevezett „segítő barátok”

Fájdalmas lecke volt a felújítás alatt megtapasztalni, mennyit érnek azok a „Jajj, persze, szólj és azonnal jövünk segíteni” című lelkes baráti felajánlások. Persze nem várható el, hogy az ember barátai csettintésre ott teremjenek és héttörpésen dalolva dolgozzanak veled a lakásodon – viszont a szinte totális segítségnyújtási nihil is elég abszurd és elszomorító. Ami meg még elszomorítóbb az az, mikor családi ismerősök dolgoznak az építőiparban és vaskos összegeket fizetsz nekik a felújításért (hogy maradjon már családon belül a pénz) – és végül jobban átvernek, mint az először látott munkások. Tanulság: ha segít valaki, azt meg kell köszönni – de számítani nem szabad rá. És főleg nem szabad Teréz anyának sem lenni, ha az ember tisztán látja, hogy nagyon közeli ismerősei, akár rokonai basszák át a palánkon.

6: Előre fizettem és nem kötöttem szerződést

A „megbíztam a szakemberekben” szekció egyik nagy függeléke ez és életre szóló lecke is: ne fizess előre. Semmit. Az anyagköltséget és előzetes munkaköltséget elkérő arcok vertek át a legtöbbször a legvastagabban – úgyhogy nincs mese, se jóindulat, ha az embernek százezrei forognak kockán. Volt olyan, aki ezután már azért nem dolgozott nálam, mert nem adtam előre semmilyen pénzt többé – viszont te is így tennél, ha úgy vertek volna át, mint engem, és az elgányolt tragédiát, amit csináltak, kétszer annyiba kerülne helyreállítani. És persze nagyon naivan nem kötöttem szerződést a munkára, így nem is követelhettem vissza a pénzemet. A tanulság könnyen levonható.

7: Mindenhez érteni kell

Különben fogalmad sincs róla, mennyire vágnak át. Úgyhogy el kell kezdened érteni hozzá, mennyi gázvezeték kell és mennyibe kerül a vezeték métere, mennyi villanykábel, mennyi festék és az mennyibe kerül, mennyi meló a nyílászárók festése, mennyi meló egy egy ajtót jobbosról balosra cserélni, és mikor rossz egy kiállás vagy mikor jó. Valamennyire mindenhez el kell kezdened érteni, különben 1) átvernek 2) átvernek, 3) elrontják és még jobban átvernek.

8: Nem szabad hirtelen felindulásból vásárolni és méretek nélkül elindulni

Nincs olyan, hogy „átlagos méretű kád” vagy „kábé ekkora a belmagasság” vagy „kábé eddig fog érni a kábé meg sem vett kanapé” vagy „szerintem olyan ekkora lehet a vécé, mint ez a deszka”. Mindig kell, hogy nálad legyen egy alaprajz, amin pontosan be vannak jelölve a hosszak, magasságok, mélységek, villanykiállások, a konyhapult magassága a sütőhöz, az ágy magassága a lámpához, a kapcsolók alatt mennyi hely van, hogy odaférjen egy cipősszekrény. Lehet, hogy nagyon bagatellnek hangzik, de mégis nagyon sokszor el lehet követni, hogy méretek nélkül indulsz el és rossz cuccokat veszel – kerüld el, ha lehet.

9: Gondold végig, mi kell egy helyről

Most nem a méretekről beszélek, hanem a dolgokról. Arról, mikor elmész kocsival a lapszabászatba a levágott fákért és elfelejtesz fatiplit venni. Mikor a lakatosnál megveszed a zárnyelvet és a kilincset, de nem vettél anyát meg kerekeket a bútor aljára. Vagy a budaörsi csempeboltból egy csomaggal kevesebb csempét rendeltél, és 6 hét, amíg hoznak belőle újra Portugáliából. Vagy vettél szemetest és vécédeszkát az IKEÁ-ban, de vécékefét nem. Szóval lakásfelújítás alatt legyen egy notesz a legjobb barátod: igyál egy kávét és közben írj fel mindent, amit ugyanazon boltból szeretnél megvenni. Hidd el, rengeteg energiát és időt takaríthatsz meg.

10: Lakva ismerszik meg minden

Végül egy utolsó jó tanács, amit szerintem tégy zsebre: ne vegyél meg mindent a felújítás alatt. Amíg por, kartonlapok, sitt és káosz az úr a lakásodban, ne vegyél meghatározó és drága bútorokat! Egyrészt, mert rohadtul ide-oda kell pakolnod őket és nagyon be fognak mocskolódni/eltörnek, másrészt, mert a lemért távolságok nem mindig adják vissza a valós térérzetet és a lakásod esztétikáját (amit még fel sem tudsz mérni, amíg nincs kész). Ha olyan lakást újítasz fel, melyben soha nem éltél előtte, akkor érdemes minimálban elkezdeni az ottlakást: minél kevesebb bútorral. Ha működik a villany, gáz, fűtés stb., akkor az elején pár bútor is elég az élethez: és minél többet vagy a lakásodban, annál jobban látod, milyen dolgok illenének bele. Egyre jobban érzed a tereket, hogy mi fog elférni, hogy milyen szín vagy faanyag illene ide vagy oda, mi lenne túlságosan térlopó bútor, vagy épp mi lenne túl kicsi, ami eddig tetszett.

Végül persze az én sztorimnak is happy end a vége és imádom a lakásomat.

De hazudnék, ha azt mondanám, ugyanúgy csinálnék mindent, ha újrakezdhetném. Van az a mondás, miszerint:

és aki újított már fel, az tudja: ez pontosan így is van. De nem szabad csüggedni, a végén azért nagyon-nagyon lehet örülni az elsőnek is. És ha valaki a cikk elolvasása után eggyel kevesebb hibát követ el, mint én, akkor már megérte a saját káromon tanulni. Sok sikert!