Három perc telt el a döntőből, és én már feladtam. 2004 nyarát írtuk, a férfi vízilabda-döntőt játszották Athénban, Magyarország ellenfele Szerbia és Montenegró volt. Az első száznegyvenöt másodperc felért egy huszonnégy órás horrorfilm-dömpinggel, ugyanis az ellenfél pillanatok alatt elhúzott három góllal. Egy ilyen kezdés gyomron vágja az embert, a vér kiszalad belőle, és napokig nem is jön vissza. Ennyi – ezen a szinten – már túl nagy hátrány, gondoltam, miközben fel-alá járkáltam a tévé előtt. Ezt nem lehet visszahozni! Képtelenség.

Három perc és véget ért a menetelés, nem lesz címvédés, nem lesz meg a második arany. Már próbáltam is tompítani a fájdalmat magamban, és sorban hoztam fel a közhelyes önmentegetéseket. „Ezt elszúrták, de emberek ők is.” „Nem baj, ez így is szép teljesítmény volt”. Senki nem jön vissza egy döntőben mínusz háromról, ebben biztos voltam. Ez van. „Az ezüst is szépen csillog”.

Ma már mind tudjuk, mi lett a vége, az elmúlt húsz év egyik legheroikusabb magyar sportteljesítményét nézhettük végig, egyszer vezetett a csapat az egész meccsen, de azzal megszerezte az aranyat. Nyolc–hét ide. Hihetetlen volt, drámai, felemelő és katartikus. Ha ez sikerült nekik, akkor semmi sem lehetetlen, gondoltam, és ez a megállapítás azóta is visszhangzik bennem.

A Kemény-csapat tucatnyi emlékezetes pillanatot adott nekünk; nekem kettő maradt meg. Az egyik, ahogy 1999-ben Firenzében a világbajnokság megnyerése után az eltiltott Benedek Tibi nevét kiabálják a medencében, a másik pedig ez a meccs.

Ennek az országnak az elmúlt évtizedekben csak maroknyi hős jutott. Kire nézzen fel a magyar ember? A vezetőink miatt legfőképpen csak szégyenkeznünk lehet, a médiában sztárolt celebritások és véleményvezérek szánalmasak és kisszerűek.

A sport társadalmat összekovácsoló kohéziós ereje közismert, de ritkán mutatkozik meg, hogy a hatása még évtizedek elteltével is élő. A csütörtök este a Hajós Alfréd uszoda előtt összegyűlt tömeg és a mécsesek százai megmutatták, hogy még majdnem másfél évtizeddel a nagy győzelmek után is hálásak vagyunk, hálásak azért, amit kaptunk attól a csapattól. Volt briliánsabb játékos abban a csapatban, ezt Benedek is tudta, de nagyobb szívű nem. Ahogy ő is mondta egy sokat idézett interjúban, ő volt az, aki mindig jobban akarta.

Amit az a csapat, Benedek Tiborral a soraiban, megmutatott nekünk, nem csak a sportról szól – messze túlmutat azon. Van, akinek a nyolc–hét egy sporteredmény, de sokan mást hallottak ki belőle. Azt, hogy ha nem adod fel, ha hiszel magadban és küzdesz, akkor még bármi megtörténhet. A medencében. A suliban, a munkahelyeden, a családodban. Magyarországon vagy külföldön. Az életben.

Egy lecke volt arról, hogy nem szabad feladni, akkor sem, amikor esélytelennek tűnik minden. Nem leszünk mind olimpiai bajnokok, nem leszünk mindannyian győztesek az életben, de küzdeni és hinni meg lehet tanulni. Nekem ezt tanította meg a nyolc–hét, az a csapat, meg a Benedek Tibor. Szerintem nem vagyok egyedül ezzel.

Benedek Tibor emlékére. Nyugodj békében!

(Fotó: Adam Davy - PA Images via Getty Images)