Ilyen, amikor egy stadion zokog.

A futball nem élet halál-kérdése. Engem mindig elszomorít ez a hozzáállás. Sokkal több annál.

Bill Shankly fantasztikus mondása főként az olyan napokon válik napnál világosabban igazzá, mint a mai, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy a futball nem csak üzlet, nem ér véget 90 perc után, és nem csupán annyiról szól, hogy huszonkét férfi kerget egy levegővel telt bőrgolyót.

A mai globalizált, egyre iparibbá váló labdarúgásban hihetetlenül ritka, hogy egy játékos a teljes karrierjét egy csapatnál tölti. Francesco Totti ilyen volt, vagyis még ilyenebb, ugyanis már 13 évesen, 1989-ben az AS Roma játékosa lett, és hol volt akkor még az 1993-as debütálás az első csapatban.

Totti 1996-ig együtt játszott Giuseppe Gianninivel, aki az Il Principe, azaz a Herceg nevet kapta a várostól. Ha Giannini herceg volt, akkor Totti az elmúlt két és fél évtizedben Róma császára lett.

„Francesco Totti nem csak egy futballista. Ő egyszerűen maga Róma. Ő Róma.”

Bár csak egyszeres olasz bajnok, és zseniális gólokat szerzett, Tottit nem a trófeák és gólok száma alapján lehet megítélni. Annak a mára elveszett olasz futballzsenialitásnak korszakos alakja, amelynek mostanában nyoma sincs az olasz stadionokban – védelem van, elegáns, pimasz előrejáték nincs.

Egészen döbbenetes, amikor egy stadion sír. Már a meccs első perceiben mutattak síró szurkolókat, pedig Totti csak a második félidőben állt be. Sírt a nap főszereplője, sírtak a csapattársak, a lelátókon felnőtt férfiak, nők, gyerekek könnyeztek.

Ilyen, amikor az örök város elbúcsúztatja egy hősét, és könnyeket hullat érte, meg magért is, mert múlik az idő.

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Óbudán vár a fotókiállítás, amit nemcsak látni, hanem tapintani is lehet

Kényelem és nyugalom az autópályán, izgalom és őrület a stadionban – BYD Seal U-val a magyar–skót-meccsre

Európa egyik legjobb és legújabb Kia-kereskedése is Budapesten van

További cikkeink a témában
Óbudán vár a fotókiállítás, amit nemcsak látni, hanem tapintani is lehet
Hirdetés