Szándékosan kerültem a felvezetőben a témát, mert nem vagyok hajlandó arról beszélgetni, hogy akkor most berezelünk-e 45 ezer román drukker előtt. Már hogy a bánatba lehetne befosni, mikor ezek a férfiak ebből élnek – meglehetősen jól –, ezt csinálják, mióta az eszüket(...) tudják? Úgy hívják őket, hogy profi labdarúgó. Oszt' megijed? Kikérem magamnak! Sőt, kikérjük magunknak, ugye?

Nos, úgy fest, Guzmics Richárd, ahogy a szakzsargonban előszeretettel használják, megilletődötten kezdte a meccset (segítek: befosott). A Haladás tehetségesnek mondott (könyörgöm, 26 éves, öregebb, mint az a pici, hogy is hívják... ja, a Messi gyerek!) középhátvédje a második percben utolsó emberként odapöccintette a labdát az előtte legalább három méterre álló román csatárnak, majd orra bukott, eközben megkerülték. Gól. Vége.

De én nem bántom Guzmics Ricsit. Van annak a szerencsétlennek elég baja, például hogy végig kellett szenvednie a maradék mindössze 88 percet. Fájjon annak a feje, aki odaállította. Árulkodni csúnya dolog, de most nehezen bírok az indulatommal, elmondom: Egervári Sándor állította oda. Már előre féltem, hogy ez lesz, hiszen ez a fiú négy darab válogatott meccsen lépett eddig pályára. A rutinos szót nem rá találták ki. Csoda, hogy riadt volt az elején? (Persze ettől még képesnek kell lenni egyeneset passzolni öt méterre.)

A kérdés az volt, hogy tökös-e a szakvezető, beállít-e két csatárt (hozzáteszem, a támadójáték ereje, minősége, intenzitása nem attól függ, hány csatár van a pályán, nekik ugyanis labdát is kellene kapniuk), és igen, beállított. Arra viszont nem számítottam, hogy Egervári Faszrajz kapitány úr úgy dönt, hogy három belső védővel kezdünk, közülük Korcsmár Zsoltot szűrőként használva. Ez lehet, hogy az én vesszőparipám, de nem értem: ha van egy játékos, amely válogatott szinten űzi a szakmáját, akkor az más szakmában is válogatott? Korcsmár jó középhátvéd, de nem védekező középpályás. Noha játszott már ott, de ott nem válogatott szinten. Egervári viszont tántoríthatatlanul erőlteti. Láttuk, mi lett a vége, a helyén játszó Guzmics másfél perc után eldöntötte a meccset. Ki viszi el a balhét...?

Aztán bő fél után a kapitánynak is leesett, hogy a középpálya nem működik, és behozta Hajnalt. Ám ahelyett, hogy a világáról nem tudó Guzmicsot hívta volna le, lekapta Korcsmárt. Végül is posztra cserélt, mi baj lehet? Mondjuk ekkor már kettő–nulla volt oda, elment a hajó. De én akkor is a Fürth légiósát állítottam volna Lipták mellé.

A 68. percben ismét jó embert küldött be, de ismét rossz játékos helyett. Lovrencsics Gergő ugyan nincs formában, de roppant gyors, erőszakos, jól lő, tud beadni és tipikus szélső. Mivel az volt a játékunk, azt a furfangot bírta kitalálni a mester, hogy "ott a két cula elő', bikázzuk rájuk a labdát...ööö...bárhonnan", ezért jól jön egy szélső. Egy másik, mert mindent a bal oldalon próbáltunk, de Dzsudzsák hozta a válogatott formáját.

Tehát Lovrencsics be, és Varga le. Oda a középpályás-stabilitás, lejött az egyetlen magyar, aki képest volt labdát szerezni. Jó, nehéz volt dönteni, hogy a sok harmatos közül ki jöjjön le, de ennél bölcsebb megoldást is ki lehetett volna találni (pl. Vanczák, esetleg a két szenvedő center közül mondjuk bármelyik).

Persze ez már csak kapkodás, csak játék a nevekkel, mindegy volt, hogy kettő vagy három. (Mondjuk talán annak a háromezer szurkolónak, vagy minek, lehet, hogy nem volt mindegy, akármilyenek is, mégiscsak az életüket kockáztatva kiutaztak, hogy hajtsák a fiúkat.) Csak hát a baj az, hogy a kapitány is ebből él ám, ő is profi, márpedig ha a kőműves három falból csak egyet képes felhúzni, akkor a kezébe nyomják a munkakönyvét.