Atomot nekik!
Az Intel Atom platformjának a neve finoman szólva megtévesztő, bár ha a 2008-2010-es netbook eladásokat nézzük, akkor stimmel. Atomsokat adtak el a megfizethető, ám a teljesítmény szempontjából kissé vérszegény, apró gépekből. Egész egyszerűen nem volt más alternatíva. Egészen 2011 elejéig. Akkor ugyanis az AMD olyat piszkított oda a nagy riválisnak, hogy első körben csak pislogtunk. Mindenféle komolyabb csinnadratta nélkül érkezett meg ugyanis a Brazos platform, ahol képesek voltak olyan pofátlanságokat is elkövetni, mint a C-60-as kódjelű processzor, ami 1GHz-en hozza kb. azt a teljesítményt, mint az első generációs 1.6GHz-es Atom processzorok, úgy, hogy közben elég neki, ha 9 wattot kap enni.
Azonban az E-350-es 1.6GHz-en futó APU-ja (lásd keretes írás) volt az, amiről azt gondoltam, hogy ez már nem is net-, inkább notebook és a pár hónapos masszív használat is azt mutatja, hogy bizony netezésre, fimnézésre (akár FullHD-ban is, tévére kötve az apró gépet!) bőven elegendő az E-350, vagy év végi nagytestvére az E-450 is, úgy, hogy ráadásul egy ilyen 100 ezer Forint körüli gép képes 6-8 órán keresztül konnektor nélkül üzemelni. A Brazos platform erőssége a fogyasztás mellett az, hogy az AMD egybegyúrta a sima processzort egy egész tűrhető videokártyával, így ma már nem lehetetlen, hogy 70-80 ezer forintból olyan házimozi pécét építsünk magunknak, ami miatt nem kell lopnunk az áramot a szomszédtól. És mit csinált erre az Intel? Nem sokat. Egyelőre. Legalábbis nagyon remélem, hogy pár okos mérnök most napi 12 órában izzad a forrasztópákák felett és reszelik az új Atomot, mert bizony fel kell kötniük azt a bizonyost, ha az AMD nyomdokaiba akarnak lépni ezen a fronton.
A homokos híd hadművelet
„Netbook-ok? Ugyan már! Az mi az? A tabletek úgyis megeszik majd ezeket a 7-10 collos gépeket hamarosan, gyúrjunk hát rá az asztali és a mobil processzorokra!” Talán ez a beszélgetés tényleg lezajlott az Intel főhadiszállásán, de az biztos, hogy amit az AMD a kis fogyasztású, olcsó gépek terén művelt az bőven megfejelte az Intel a normál gépekbe szánt processzoraival. A Sandy Bridge platfrom bár kissé döcögősen indult és hamar jött a hibákat orvosló és felturbózott második generáció is, olyan számítási kapacitást vitt az otthonokba, amiért pár éve nemhogy bokáig, de a pincéig kellett nyúlnunk a nadrágzsebünkbe. Ma már egy új alap Sandy-s i3-as processzorral szerelt gépet nem röhög ki egy közepes videóvágó, vagy képeditáló program, így nyugodtan kijelenthetem, hogy ez a teljesítmény már bőven elég egy átlagfelhasználónak, ráadásul a régi Core szériához képest nagyságrendekkel kevesebbet fogyasztanak az új processzorok, így már akár a pénzből, fizetésből élő réteg is vehet magának atomerőművet, ami notebookok esetén akár 3-4 órát is kibír két töltés között. Csak hogy némileg érzékeltessem a fejlődést: 2005-ben bőven 300 ezer forint felett volt egy olyan notebook, amit egy mai 120 ezer körüli alap gép úgy fogyaszt és felejt el húsz percen belül, mint egyszeri szántóvető a 10:30-ig kapható McDonald’s reggelit.
Az Intel egy dologgal nem foglalkozik, ez pedig a videokártya, így azon Sandy Bridge alapú gépek tulajai, amelyekben nincs dedikált VGA (akár NVIDIA, akár pedig az AMD tulajdonában lévő ATI márkajelzéssel) be kell érjék az Intel alaplapi HD2000-es, vagy HD3000-es grafikus gyorsítójával. A HD3000-es már nem rossz, de az AMD saját asztali és/vagy notikba szánt pl. Llano APU platformja bizony itt csúnyán ráver az Intelre, ha ne adj isten játékról van szó. Vajon fejleszt-e az Intel komolyabb videokártyákat? Nem és nem is fog, sőt ha rosszmájúak akarnánk lenni, akkor még tesz is azért, hogy ne ez legyen a legfontosabb szempont egy notebook vásárlásnál. Talán a VGA gyengeség álcázása, de még inkább a MacBook Air-t övező elképesztő hájp inspirálta az Intel Ultrabook szériáját, melyek furcsa mód specifikáció szempontjából pont azt tudják, mint az almás penge laptop: vékony, egy anyagból "öntött" ház (alu, karbon, vagy bármilyen exkluzív, vagy trendi alapanyag), komoly akkuidő és 1000 dollár körüli ár. Idén biztosan hallunk még a különböző gyártók műhelyeiből kikerülő Ultrabook-okról. Ha már megemlítettük, mindeközben az AMD sem tétlenkedett és a már előbb említett Llano és nagytestvére a Bulldozer platform is megérkezett, habár még döcögősebben, mint a Sandy Bridge. Jelenleg is készlethiánnyal küszködik a cég, mind asztali, mind pedig notebook fronton és sajnos (legalábbis erőben) nem sikerült megszorongatnia az Intelt. A komolyabb AMD FX szériás Bulldozer APU-k sem képesek számítási kapacitásban felvenni a versenyt az Intel i7-es brutális csúcsprocesszoraival, így a forradalom elmaradt és maradt a képzeletbeli trónon a hosszú évek óta uralkodó Intel.
H(ard) D(ays) D(rive)
Sajnos 2011-ben sem maradtunk szomorú hír nélkül, ami jócskán átgyűrűzik az idei évre is. A thaiföldi áradások gyakorlatilag az egész merevlemezipart elmosták. A legnagyobb gyártók, a Western Digital, a Seagate és a Toshiba gyártói kapacitásának jelentős részét a thaiföldi üzemek tették ki, ráadásul a többi merevlemezgyártó is komoly bajba került, mivel alapvető alkatrészgyártók (pl. azon cég, akik a vinyókban található tányérok mozgatásáért felelős meghajtómotorokat gyártják) üzemei is vít alá kerültek. A komoly piaci sikereket elkönyvelt HDD iparág gyártói kapacitása felére esett vissza és ez bizony már most érezteti a hatását: drágulnak a notebookok és a merevlemezek ára néhol megháromszorozódott a 2011-es dömpinghez képest. Öröm az ürümben, hogy ez az igen kellemetlen intermezzo óhatatlanul is az SSD-knek kedvez és az eddig drága, mozgó alkatrész nélküli, flash tárolót használó és villángyors háttértárak egyre vonzóbbak a piacon. A klasszikus HDD-ke egyre drágulnak, míg mivel az SSD-ket nem érintette az árvíz, azok ára szépen lassan lefelé mozdul, így bár tárhely/ft szempontjából még mindig drágák, összességében jól jártak azon gyártók, akik csak SSD-vel foglalkoznak.
A sok apróság mellett nagyjából ennyi az amiről mindenképp számot kellet adnunk és csak remélni tudjuk, hogy a HDD parákat leszámítva hasonlóan pörgős évünk lesz!