Tragédia, ha a földbe csapódik egy repülőgép, még akkor is, ha ezek a balesetek – pontosabban a kivizsgálásuk, majd az annak alapján hozott intézkedések – sokat segítenek abban, hogy biztonságosabb legyen a légi közlekedés. A fekete dobozoknak nevezett, egyébként általában élénk narancssárga színű fedélzeti adatrögzítők évtizedek óta kötelezően ott vannak a nagy repülőgépeken, hogy a pilótafülkében zajló beszélgetés mellett olyan alapvető fontosságú értékeket is tároljanak, mint a sebesség, magasság, irányszög, a hajtóművek, a kormányvezérlés és a hidraulikarendszer adatai, az üzemanyag mennyisége és elhelyezkedése, a fedélzeti rendszerek állapota és még számos egyéb információ.

Ezek egy esetleges baleset után segítenek a szakértőknek kideríteni, mi is történt pontosan, és szükséges-e valamit tenni azért, hogy legközelebb ne – vagy kisebb eséllyel – következhessen be hasonló katasztrófa. Nagyszerű dolog, de így sem derül ki mindig, pontosan hogyan zajlottak az események, bármennyi adat áll rendelkezésre utólag. Nem lehet ott minden zuhanó gép pilótafülkéjében egy nyomozó – persze nem is kívánnánk ilyesmit –, valahogy mégis megoldható, hogy több ismeretet szerezhessenek a tudósok.

Úgy, hogy szándékosan, előre tervezetten kell földnek kell vezetni egy repülőt.

Egy ilyen irányított becsapódásnál a földön és a fedélzeten elhelyezett kamerák tucatjaival is lehet dokumentálni, hogy viselkedik ilyenkor a géptörzs, és az ülésekbe kötött tesztbábukon lévő műszerek is szolgáltatnak olyan adatokat, amelyek egy hagyományos repülőgép-balesetnél nem állnak rendelkezésre.

A NASA-nak és az amerikai Szövetségi Légügyi Hivatalnak (FAA) volt már hasonló kísérlete 1984-ben, azóta viszont sokat fejlődött a technika, ráadásul a szándékos repülőbaleset nemcsak tudományos szempontból, hanem a tévénézők számára is érdekes, ezért 2012-ben a Discovery Channel, az egyesült királyságbeli Channel 4 és a német Pro-Sieben forgatócsoportja készített dokumentumfilmet egy ilyenről.

Vásároltak egy harmincöt évig szolgáló Boeing 727-est, és azt tervezték, hogy az Egyesült Államok területén hajtják végre a kísérletet. Erre azonban nem kaptak engedélyt – érthető, ha a hivatalnokok nem nagyon mernek pecsétet ütni egy papírra, amelyen az áll, hogy egy utasszállító nagygépet távirányítással reptetnek lakott terület fölött, aztán a földhöz csapják, de nyugi, minden oké lesz –, ezért végül Mexikó lett a helyszín.

Igaz, a mexikóiak is csak úgy járultak hozzá, ha a lakott terület felett a gépet képzett személyzet vezeti. Így is történt, a két pilóta és a mérnök teljesítette a feladatot, majd ejtőernyővel kiugrott, a XB-MNP lajstromjelű 727-es távirányítással haladt tovább, hogy az előre meghatározott és bekamerázott területen, a Sonoran-sivatag adott részén, 225 km/órás sebességgel a földbe csapódjon.

Meglepő lehet, de a gép nem robbant fel, viszont darabokra tört. Az egyik fontos kérdés az volt, a repülő melyik részén ülve lehet legnagyobb eséllyel túlélni egy becsapódást – a videó megadja a választ: a pilóták és az elöl ülő utasok halálozási kockázata volt a legnagyobb, a gép hátsó része felé pedig nőtt a túlélési esély.

Mégsem jelenthető ki, hogy a gép hátuljában kell ülni, egész más lenne ugyanis a helyzet egy olyan balesetnél, ahol a gép farrésze ér le először a talajra.

A kísérletet nagyjából négy évig készítették elő, mintegy háromszáz ember dolgozott rajta. Sanjay Singhal, a dokumentumfilmet készítő Dragonfly Film and Television Productions ügyvezető producere elmondta, hogy soha nem volt ilyen biztonságos repülni, de szeretnének olyan adatokat szolgáltatni a kísérlettel, amelyek segíthetnek fokozni az utasok biztonságát azokban a rendkívül ritka esetekben, amikor repülőgép-baleset történik.

(Fotók: LWp Kommunikáció/Aviation Safety Network)

Ez is érdekelhet: