A történelem eddigi egyetlen közlekedési eszközét, amely egy idegen bolygó felszínén robogott, egy magyar mérnök tervezte. Pavlics Ferenc holdautói a mai napig a Holdon parkolnak.

Kellett egy verda

Az Apollo-program keretében, 1964-ben holdi jármű tervezésébe kezdtek a NASA-nál, tudva, hogy az asztronautáknak szükségük lesz egy közlekedési eszközre, hogy nagyobb távolságokat tudjanak megtenni a Hold felszínén. A megalkotott koncepció a Molab (Mobility Laboratory) névre hallgatott, tulajdonképpen egy guruló laboratóriumról beszélünk, amely két űrhajós számára kéthetes folyamatos barangolást tett volna lehetővé a holdfelszínen.

A Molab elméleti kialakításakor egy Apollo-küldetésre még két Saturn V rakéta jutott volna: az első a felszerelést és a járművet, a második pedig a legénységet emelte volna a magasba. A program költségeit azonban csökkenteni kellett, és döntés született: csak egy Saturn V rakéta indulhatott küldetésenként. A Molab egy közel négytonnás monstrum volt, egy rakétára semmiképpen sem fért volna a legénységgel együtt, ezért a NASA egy időre szüneteltette a felszíni járműfejlesztést.

A General Motors viszont nem adta fel

Pavlics Ferenc, kollégáival időközben kisebb roverekkel kezdett kísérletezni. Kiderült, hogy a Holdra leszálló egység, a holdkomp alsó részében, a kiszállólétra mellett van egy kis tortaszelet formájú, kihasználatlan hely. A magyar mérnök volt az, aki kevesebb mint egy hónap alatt kidolgozta, hogyan is férhetne be egy jármű oda. Makettet épített, fiának G.I. Joe figuráját asztronautának öltöztette, majd kollégájával távirányítással bemanőverezte a méretarányos kisautót Wernher von Braun irodájába, ezzel azonnal felkeltve a Marshall Űrközpont igazgatójának érdeklődését.

A koncepció egy ideig versengett egy másik elképzeléssel, de végül mégis a GM megoldását választották ki, melynek megépítésére a GM és a Boeing közösen kapott megbízást. Akkor már 1969 volt, és csupán 17 hónap állt rendelkezésre a tervezésre és kivitelezésre, hogy az autó készen legyen az Apollo 15 indulásáig.

A holdautó építésekor Pavlics Ferenc (a fenti képen a bal oldalon) és csapata rengeteg kihívással szembesült. Amellett, hogy a járműnek be kellett férnie a holdkompba, megfelelően szilárdnak és a lehető legkönnyebbnek kellett lennie, a Holdon uralkodó zord körülmények között is állnia kellett a sarat – avagy inkább szelnie a port. A holdi gravitáció a földi egyhatoda, ez az oka annak, hogy a holdfelszínen sétáló asztronauták mozgása a majdnem egy mázsát nyomó űrruhákban is könnyed szökdécselésnek tűnik.

A holdpor beborít

A Holdnak nagyon ritka a légköre, szinte nincs is, és valódi légkör hiányában szélsőséges hőmérsékletek uralkodnak a felszínén: éjszaka –150°C alá süllyed, és nappal +100°C felett van, ez a hatalmas ingadozás pedig komoly hőterhelést jelent. Ráadásul, 1961-ben, amikor Kennedy elnök beszéde elhangzott és elindult az Apollo program, még azt sem tudta senki, pontosan milyen a Hold felszíne. Megvolt az esélye, hogy a felszínt egy nagyon vastag és laza porréteg borítja, amiben minden eszköz elsüllyed.

1964-ben a Ranger–7 szonda a Holdba csapódás előtti utolsó percekben elkészítette az első nagyobb felbontású képeket a felszínről, majd 1966-ban a Surveyor–1 szonda véghezvitte az első amerikai sima leszállást. Pár centire visszapattant a felszínről, majd további kis pattogás után megállapodott, ezzel bizonyítva, hogy a finom felső porréteg és az alatta található keményebb réteg elbír majd egy kerekes járművet is. Majd az első emberes holdra szállás, az Apollo–11 küldetése során az is kiderült, hogy ennek a felszínt borító nagyon finom pornak van egy különleges tulajdonsága: mindenhez tapad.

Ezeket a szempontokat figyelembe véve Pavlics Ferenc és kollégái mozgásmódokat, különböző kerékmegoldásokat teszteltek. Gumiabroncsot nem használhattak, mert az nem bírta volna az extrém hőmérséklet-ingadozást, ezért fémből készült, rugalmas kerekek mellett döntöttek, melyek mindegyikét külön villanymotor hajtotta.

A 3,1 méter hosszú, 2,3 méter széles jármű összehajtogatva került a Holdkomp aljába. Kihívás elé állította a tervezőket az így elkészült origami széthajtogatása is, melyet végül rugók alkalmazásával oldottak meg. Így az asztronautáknak minimális erőfeszítésbe került a rover kicsomagolása, kevesebb mint fél óra alatt menetkésszé tudták tenni.

Jobb volt, mint arra számítani lehetett

Az elkészült négy roverből három került a Holdra 1971-ben és '72-ben, az Apollo–15, 16- és 17-küldetések során. A végül mindössze 210 kg-os jármű 490 kg tömeget fuvarozhatott a holdfelszínen: két asztronautát a felszerelésükkel és a kőzetmintákat.

A holdautó segítségével az Apollo–15-misszió során az asztronautáknak majdnem négyszer annyi távolságot sikerült bejárniuk, mint az előző holdra szállások – az Apollo–11, 12, és 14 – alkalmával összesen, annak ellenére, hogy a roverrel sem távolodhattak el túl messze a holdkomptól, hogy esetleges meghibásodás esetén biztonságosan, gyalogosan is visszatérhessenek.

A holdi sebességrekord

Az Apollo–16 asztronautája, John Young arról számolt be, hogy a küldetés során felkeresett terület sokkal keményebb volt, mint várták, és a rover nélkül a kijelölt feladataik öt százalékát sem tudták volna teljesíteni. Az Apollo–17 roverével 112 kg kőzetmintát szedett össze, Gene Cernan és Harrison Schmitt pedig felállították a holdi sebességrekordot: 18 km/h-t.

Milyen volt a holdautót vezetni?

Az asztronauták arról számoltak be, hogy nagyon könnyű, hozzátéve, hogy ez “az utazás egy szuper módja”. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy a holdi gravitációban viszonylag puhán hintázott-pattogott a jármű, mely inkább kellemesen imbolygós, mint kényelmetlenül rázós élmény lehetett.

A roverre rögzített tévékamera, melyet a houstoni űrközpontból irányítottak, nem csak a holdautókázást örökítette meg, hanem legelső alkalommal azt is, ahogyan a visszatérő egység elhagyta a Hold felszínét.

A három LRV (Lunar Rover Vechicle) már több mint negyven éve árválkodik a holdfelszínen, de nem kizárt, hogy nem lesznek már túl sokáig magányosak. Két–három éven belül GLXP (Google Lunar X Prize) csapatok látogathatják meg őket, akár a magyar Puli Space rovere is.

Puli a Playeren

Az űrkutatásról szóló összeállításunk szakmai partnere a Puli Space Technologies, amely a Google Lunar X Prize egyik projektje keretében éppen egy rover Holdra juttatásán munkálkodik. Honlapjukon remek interjú olvasható a zseniális Pavlics Ferenccel, és nem mellékesen megismerkedhetünk izgalmas projektjükkel is! Érdemes szemmel tartani őket!

(Fotók: Europress/Getty)

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Így néz ki egy rejtett galaxis a Földtől 11 millió fényévre

Van egy szó, amit a világ szinte minden nyelvén hasonlóan értenek és használnak

Erre a tíz egyszerű kérdésre iskolásként tudtad a választ – vajon most is menne?

További cikkeink a témában
Tíz dolog, amivel boldoggá tehetsz egy gamert karácsonykor
Hirdetés