A Vajont-gát jól tartotta magát, de a geológusok nagyon elszámolták, milyen következményei lehetnek, ha beleomlik egy hegy a víztározóba.
Már az 1920-as években felvetődött a völgyzáró gátak építésének ötlete a Dolomitokban, de csak az ötvenes években kezdtek három ilyen megvalósításához Velencétől nagyjából száz kilométerrel északra – a második világháború utáni újjáépítés és gazdasági fejlődés Olaszországban is rengeteg energiát igényelt, kellettek a vizierőművek. A Vajont-gát 1959 végére készült el, és 262 méterével a világ legmagasabbja lett.
A képeken is ideálisnak tűnik a helyszín: a Vajont-völgy két meredek, több száz méter magas sziklafala közé elég egy keskenyebb gátfal – ami persze sokkal kevesebbe kerül egy szélesebbnél –, a rengeteg felduzzasztott víz segítségével pedig olcsón lehet energiát előállítani. Hamar kiderült azonban, hogy talán még sincs minden rendben.
A közeli Pontesei-víztározónál ’59 tavaszán egy hegyomlás húszméteres hullámot okozott, és megölt egy embert, amikor pedig a Vajont-völgy egyik oldalán, a Monte Tocon építettek egy üzemi utat, a munkások repedéseket vettek észre. Bár korábban is vizsgálták geológusok a területet, ezek után megint méréseket végeztek, többek között a gátat tervező Carlo Semenza fia, Eduardo is, aki megtalálta egy ősi, a jégkorszak után nem sokkal bekövetkezett földcsuszamlás nyomait is. Mindannyian arra jutottak, hogy a hegyoldal instabil, megcsúszhat, ezért a tároló vízzel való feltöltésének leállítását javasolták – az építkezés vezető geológusa, Leopold Müller viszont másképp gondolta. A feltöltés folytatódott.
1960 októberében viszont egy újabb, óriási repedés jelent meg a Monte Toc oldalán, és a hegyoldal napi néhány centiméteres sebességgel csúszni kezdett. A tervező ekkor kiszámoltatta a geológusaival, milyen hatással jár, ha megtörténik a legrosszabb, és az egész hegyoldal beszakad a tóba. Müllerék úgy számoltak, hogy ebben az esetben húszméteres hullám keletkezhet, ezért Semenza utasításba adta, hogy a gát tetejénél 25 méterrel alacsonyabbra szabad csak tölteni a tározót, hogy az esetleges hegyomlás esetén se csaphasson át a hullám a gátkorona felett.
A legjobb persze, ha elmarad az omlás, ezért megpróbálták irányítva a vízbe engedni a megcsúszott tömeget, és a vízszint szabályozásával elérni, hogy napi egy-három centiméternél ne legyen nagyobb a csúszás mértéke: ha több volt, akkor leengedtek kicsit a vízből, ha nem, akkor töltötték tovább a tározót. A tervező – akinek a geológus fia ellenezte a feltöltést – további vizsgálatokat akart elvégeztetni, ám ezeket már nem tudta megrendelni, mert 1961 októberében meghalt. Az élet és a víztározó feltöltése ment tovább, a korábbinál óvatlanabbul, olykor a Semenza által megszabott maximum szint fölé is.
A Monte Tocot a helyiek sétáló hegyként emlegették, mert gyakoriak voltak a kisebb-nagyobb földcsuszamlások. A víztározó építéséhez kapcsolódó mérések alapján nem sikerült megfelelően modellezni, mennyire változnak meg az amúgy sem stabil kőzetekre ható erők, ha a víztömeg miatt drasztikusan megnő a nyomás, és a kőzetbe beszivárog az úgynevezett résvíz. Ha ez elér egy vízzáró réteget, sokkal instabilabbá válik a hegyoldal – a vizes agyagon gyakorlatilag lecsúszik az iszonyatos méretű kőtömeg. A rétegvizsgálatok során nem találtak ilyen veszélyes réteget, egy résvízmérő viszont utalt egy agyagrétegre, ezzel azonban nem foglalkoztak a szakemberek, mert túlságosan eltért a többi mérés eredményétől, és azt hitték, hibás a műszer. Ma már tudjuk: szinte a teljes hegyoldal alatt, kb. 250 méterrel egy 5-15 centiméteres agyagréteg húzódott.
1963 ősze csapadékos időszak volt a régióban, ez pedig közvetlen, negatív hatással volt a földmozgásokra: szeptember 15-én 22 centimétert csúszott a hegyoldal, október elején viszont egy nap alatt majdnem egy métert. Fák dőltek ki, szikladarabok gurultak a vízbe, várható volt, hogy a vízbe szakad a hegyoldal, ezért a biztonságosnak tartott 240 méteresre csökkentették a vízszintet. Október 9-én 22:39-kor következett be a katasztrófa:
a hegy egy két kilométeres szakasza szakadt bele a vízbe nagyjából 100 km/óra sebességgel, a 260 millió köbméternyi törmelék kiszorította a gát vizét, ami elképesztő erővel, kb. 250 méterrel csapott át a gát felett.
A cunami a gátnál feljebb fekvő településen, Cassón is pusztított, a gát alatt fekvő Longarone viszont teljesen megsemmisült, amikor kb. 140 km/óra sebességgel megérkezett a légtömeg, amit a víz tolt maga előtt, utána pedig a hatalmas erejű és mennyiségű víz. Mindez óriási robajjal járt, de este fél 11 után nem sok esélyük volt a lakóknak a menekülésre: mintegy kétezer ember halt meg.
A geológusoknak nem sikerült jól felmérni a veszélyeket, Carlo Semenza viszont kitűnő munkát végzett: az általa tervezett gát szinte sértetlenül kibírta a katasztrófát, ma is áll, látogatható. A hegyomlás által jórészt feltöltött víztározó mára kiszáradt.
Felelőskeresés és mutyi
A gátat a Società Adriatica di Elettricità (SADE), az északkelet-olaszországi villamosenergia-ellátási magáncég építette, de 1962-ben állami tulajdonba került. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a létesítményt nyilvánvalóan kevesebb pénzért vette volna meg az állam, ha az a tervezettnél kisebb kapacitással működik, vagy nem teljesíti az előírt teszteket, a további vizsgálatokkal viszont kicsúsztak volna az időből, ezért komoly pénzügyi érdekük volt minél gyorsabban feltölteni a tározót.
A tragédiát a kereszténydemokrata állam igyekezett természeti katasztrófának beállítani, amit nem lehetett elhárítani, ezt viszont a környékbeli túlélőkön kívül az ellenzéki kommunisták sem fogadták el, mivel a Monte Toc a háborúban jelentős partizánbázis volt, és számukra is közismertek voltak a hegyen szokásos kőomlások. A kormány politikai haszonszerzéssel vádolta meg azokat, akik nem fogadták el okként a természeti katasztrófát – vagy a másik, a kormány számára elfogadható verzió: az isteni beavatkozást –, Giovanni Leone miniszterelnök pedig teljes körű vizsgálatot ígért. Ez évekig tartott, közben Leone elvesztette a posztját, és a gátat építő SADE ügyvédi csapatának vezetője lett, ebben a pozícióban érte el a túlélőknek fizetendő kártérítés csökkentését. Végül a nyilvánosság kizárásával tartott tárgyaláson néhány mérnököt ítéltek el, a SADE ellen az állam nem indított kártérítési eljárást. Mario Pancini, a SADE egyik mérnöke 1968-ban öngyilkos lett.
A túlélők többségét egy új településre, Vajontba költöztették, az elpusztult Longarone és a többi környékbeli falu újjáépült. A helyiek állami támogatást, tíz év adómentességet és vállalkozásindítási hitelt kaptak, de a kártalanítás nagyrésze a közelben élő, ám közvetlenül nem érintett emberekhez került. Ráadásul a támogatásokat eladhatták a velencei régió ipari üzemeinek és nagyvállalatainak, így a katasztrófa kapcsán olyan cégekhez jutott a károsultaknak szánt közpénz, amelyeknek semmi közük nem volt Európa egyik legnagyobb ilyen jellegű tragédiájához.
(Fotók: Getty Images)
Ez is érdekelhet: