Lara Croft. Egy név, amely minden férfi nyálelválasztását beindította, még akkor is, ha csak egy szimpla pixelhalomról beszéltünk. Na de milyen pixelhalomról! Gyönyörű pofika, fantasztikus testalkat, csöcsök, és olyan szexuális kisugárzás, amely azonnali hasonmásversenyeket generált, el nem ítélhető módon.

Lara az évek hosszú során szépen lassan kezdte elveszíteni báját (annak ellenére, hogy mellmérete egyre erősebbre sikeredett) a Core Design embereinek keze alatt, majd a Crystal Dynamics fejlesztőcsapata felvarrta a ráncokat, előkapta a Legend című epizódot, boldogak lettünk, és nagyjából azok is maradtunk, míg Lara teljesen el nem tűnt a hagyományosnak számító Underworld címre keresztelt rész után. Oké, a Guardian of Light most nem játszik, bár rendben volt az is, de nem a szokásos nézet, nem a szokásos játékmenet, nem teljes értékű TR-rész stb, stb.

Aztán a Crystal Dynamics gondolt egy merészet, és rebootolta a sorozatot (ha már a remake-et kilőtte az Anniversary epizóddal), amolyan előzményjáték-módra, síppal, dobbal és több hektoliternyi vérrel. De jó ez nekünk? Jaj, nagyon jó! A Tomb Raider talán még sohasem volt ennyire letehetetlen és szórakoztató, és még túlságosan messzire sem kellett mennie az eredeti játékoktól. Azért persze a kor megköveteli azt, hogy innen-onnan nyúljon, a 2013-as Lara Croft-kaland amolyan best of játékipar-termék is lehetne, egy kicsit Gears of War, egy kicsit Assassin’s Creed, és nagyon Lost… de szerencsére nem a rossz emlékű játékverzióról beszélünk, hanem a szép emlékű sorozatról. Aminek a végét most nem szeretnénk felidézni, mert az bizony büntetett, mint egy megvadult focibíró.

A Tomb Raider amolyan Lost Lara Crofttal (melyikünk nem szeretne eltűnni egy szép szigeten egy ilyen nővel): egy sziget mellett hajótörést szenved egy kis csapat kutató, majd rájönnek, hogy nem tudják elhagyni azt egy furcsa erőnek köszönhetően. A még zöldfülű Croftot azonban keményfából faragták, hogy mennyire, azt még ő sem tudja pontosan, de kiderül, amikor akarva-akaratlanul is szembe kell szállnia a sziget lakóival. Mert ez bizony nem a Hajógyári.

A játék összességében igencsak pazarnak mondható grafikával, Tomb Raider-ektől idegen módon jó irányítással és hibátlan kameranézetekkel készült fel a megmérettetésre, ehhez pedig olyan sztorit és olyan fenyegető hangulatot varázsol a készítő brigád, amitől az ember egy filmben érzi magát. A TR nagyon is filmszerű, sőt, néha már-már interaktív filmmé válik (persze az időben nyomd meg a képernyőn megjelenő gombot-című játék is sűrűn előkerül benne), főleg akkor, amikor szűk helyeken kell átjutnunk, vagy zuhanunk a (látszólag) semmibe.

Lara folyamatosan sérül, vérzik, ezt pedig remekül meg is tudja jeleníteni a játék. A hősnő ugyanis nem csak amolyan Chuck Norris-módra, egy félmosollyal az arcán veszi tudomásul, hogy az előbb átszúrta egy vasrúd, ilyenkor végigsántikálja, végignyögi a pályát, hogy aztán valahol végre kötszerhez, vagy a sebe fertőtlenítéséhez szükséges anyagokhoz (vagy ne adj’ isten egy égő késhez) juthasson. Brutalitás, de csak annyi, amennyitől még nem akarjuk körbehányni a szobát.

Az előbb pályákat említettünk, nem véletlenül. A játék egyik problémás része pontosan ez. Vannak is pályák, meg nem is. Mert hát ugye papíron sandbox-típusú mókába csöppenünk bele, csak éppen ez a fene nagy szabadságérzet annyiban merül ki, hogy a megtalált táborhelyekről (és nem is mindegyikről), fast travel-módban visszaugorhatunk egy már korábban megtalált táborhelyre, hogy kutakodjunk további rejtett lehetőségek, ládák után, vagy vadászhassunk kedvünkre. A sziget módszeres felfedezésével az átlag nyolcórás alap játékidő tovább nyújtható, van benne mondjuk úgy 13–14 óra is. Ami nem kevés.

A vadászat és az XP-szerzés egy érdekes új vonulatot visz a Tomb Raider franchise-ba, fejlődési rendszer van, skilleket és gadgeteket szerezhetünk, melyeket a szanaszét heverő vagy éppen lógó ládák szétverésével, virágok keresésével vagy állatok lenyilazásával és bölléreket is térdre kényszerítő hús- és bőrfeldolgozási metódusainknak köszönhetően kaparinthatunk meg. Szerencsére ez a vonal sem válik túl korán unalmassá, és nem is teszik ennek követését kötelezővé, mint ahogy szabadon eldönthetjük azt is, bizonyos helyzetekben lopakodni vagy Bruce Willis-módjára lövöldözni van-e kedvünk. Persze mindenért más és más XP jár.

A Crystal Dynamics most tényleg nagyot alkotott. Jól működő fedezékrendszer, emlékezetes környezet, érdekes sztori és csodálatos grafikai megoldások zsúfolódtak bele ebbe a sokszor meglepően és kellemesen véres (Lara nem egyszer leli majd egy rossz döntésünk következtében nagyon-nagyon csúnya halálát) rebootba. Természetesen folytatása következik. Kár, hogy még a dátumot sem tűzte ki a fejlesztő csapat. És addig mi lesz? Vadásszunk céltalanul nyulakra? Mondjuk az is jobb, mint a semmi…