Izgatottan szaggattuk le a fóliát a Firaxis régóta várt ufóinváziós játékának dobozáról. Vajon megérte a több hónapos nyálcsorgatás?

„Csak semmi pánik! Uraljuk a helyzetet” – valami ilyesmire számítanánk a világ nagyhatalmainak vezéreitől, ha egyik napról a másikra megszaporodnának az ufóészlelések, kedvenc hírbemondónk pedig rezignált arccal közölné a lakossággal, hogy a jelek szerint a marslakók egyáltalán nem békés szándékkal parkoltak le kicsi sárgolyónk mellett. Amikor már a szomszéd néni is arról fecseg, hogy Pista bácsit az éjszaka folyamán besugározták, a Manyika pedig fejés közben robbant fel a tehénnel együtt, akkor a vezetők verbális nyugtatója sem segít.

Az XCOM: Enemy Unknown által felvázolt világban az a keserű valóság, hogy nem csak az egyszerű pórnépnek, de bolygónk minden lényének oka van a pánikra. Az alienek ugyanis itt vannak, csúnyák és veszélyesek, technikájuk fényévekkel a miénk előtt jár, a kultúránkra pedig marhára nem kíváncsiak. Amikor elkezdik módszeresen megtisztítani a Föld felszínét az emberi lényektől, a világ vezetői rátenyerelnek a nagy piros gombra. Létre jön az XCOM nevű szuperszervezet, melynek vezetőjeként a játékosnak egy feladata van: megmenteni fajunkat az idegen fenyegetéstől.

Amint túl vagy a betanuláson, megismerted a rendelkezésedre álló arzenál egy részét, ellenállhatatlan vágyat fogsz érezni, hogy porondra lépj az idegen invázió tépázta globális harctéren. Az XCOM úgy tolja a játékost a reflektorfénybe, ahogy arra csak nagyon ritkán láthattunk példát. A project parancsnokaként a világ összefogása ellenére is korlátozott anyagi keretek között valóban teljhatalmat élvezhetsz. A Tanács által megkövetelt havi rendszeres elszámoltatások között senki nem csap a kezedre, ha ki szeretnél próbálni egy új taktikát, vagy ha a harctéri eszközök fejlesztése helyett inkább az elfogott vagy lelőtt idegenek tanulmányozásával csinálsz túlórát szorgalmas tudósaidnak.

Persze a túl sok tötymörgés sem kifizetődő, hiszen a legnagyobb igyekezeted ellenére is csak loholni leszel képes az egyre töményebb – és pusztítóbb – adagban érkező idegenek által alkalmazott technológiák után. A tanulmányozás és fejlesztés közben ezernyi dologra kell még figyelned, mint például a bázis csinosítgatása, elfogó vadászok és műholdak telepítése, a finanszírozó országok helyzetének figyelemmel kísérése, és nem utolsó sorban embereid pátyolgatása.

Igazi bravúr, hogy a bő kézzel osztogatott feladatok és az ezernyi oldalról érkező visszajelzések nem okoznak zavart a fotelben ücsörgő játékos fejében. Épp ellenkezőleg; ezeket az inputokat a gémer a szerteágazó lehetőségek garmadájaként fogja megélni. A feszültség a kétségbeesett harc versenyfutás-jellege miatt állandó, és csak fokozódik, amikor végre harmadik típusú találkozás keretében kell embereidet harcba küldened a gaz űrlények ellen.

Ezek a csörték az elődhöz hasonlóan körökre osztott – ám ennek ellenére elképesztően dinamikus – formában zajlanak. Itt valóban testközelből tapasztalhatod meg az idegen harcászat felsőbbrendűségét, miközben kétségbeesetten próbálod megmenteni sokat tapasztalt katonáidat. A legkönnyebb nehézségi fokozaton tisztességes ellenállást tapasztalhatsz, de ettől feljebb – főleg ha kiválasztod az Ironman módot, mely esetén a korábbi mentéseket nem töltheted vissza, ha netán beütne a krach – vért fogsz izzadni.

Előkerül majd az a mára a gamingből szinte kikopott érzés, hogy valóban félted a sokat tapasztalt veterán katonád életét, permanens elhalálozását pedig tragédiaként fogod megélni. Ezzel elérkeztünk a játék egyik legnagyobb erényéhez, nevezetesen, hogy az XCOM képes egyenlőségjelet tenni a kontrollert (egeret) szorongató játékos motivációi és a program alapvető objektívái közé. Az invázió hatékony kezelése majd visszaverése néhány óra után üzletiből személyes üggyé válik.

PC vagy konzol?

A készítők előzetes nyilatkozatainak megfelelően a PC lett az elsődleges platform. Az csak egy dolog, hogy kizárólag a számítógépes verzióhoz készítettek Special Edition fedőnevű gyűjtői kiadást, de a játék észrevehetően szebb, és a képfrissítés az ajánlott konfiguráción ritkán lassul az optimális 60 fps (képkocka/másodperc) alá. Szerencsére a konzoltulajoknak sincs okuk panaszra, hiszen a konverzió játékmenete szinte azonos a számítógépes kiadással, és a grafikai butítás is csak nüansznyi. Egyedül a képfrissítés terén kellett komolyabb kompromisszumokat kötni, hiszen ez az érték mind PS3-mon, mind X360-on csak 30 fps körül mozog, néhol pedig szemmel látható belassulásokkal kell megbarátkoznunk.

Hibák? Hogyne lennének! Általános jelenség, hogy a harcot olykor megszakító – a csata egy-egy mozzanatát közelebbről megmutató – szösszenetek alkalmával a virtuális operatőrnek sokszor összeakad a szeme, és jobb esetben csak a katonák háta mögül, rosszabb esetben valamelyik falban állva próbál rálátást biztosítani az eseményekre. A pusztítható falakon egyébként is hajlamosak átlógni a karakterek, hogy a falon átlátó/átlövő katonákról ne is beszéljünk.

Főleg a konzolos konverziók szenvednek attól az Unreal-motornál szinte megszokottnak számító defektustól, hogy a grafikus motor az objektumokra látványos késéssel húzza csak rá a textúrákat. Ezek a technikai jellegű hibák az összképet nem rontják le jobban, mint a kétméteres szupertévé képernyőjén lévő légyszar. Ha arra összpontosítasz, akkor megőrülsz tőle, de egyébként nem annyira zavaró.

A Firaxis látványosan ment szembe napjaink casual gaminget kiszolgáló trendjeivel, ami főleg a konzolos kiadások tekintetében hatalmas erény. Annak ellenére, hogy itt játék közben senkinek nem fog elkopni a mutatóujja a ravasz állandó nyomkodása közben, és néhány kontroller a kevésbé stabil idegrendszerű felhasználóknak köszönhetőben biztosan a képernyőben végzi majd, mégis lesz olyan alkalmi játékos, akit a kevésbé divatos jellemzői ellenére is beszippant majd a játék. Az érdekfeszítő játékmenet, az emberes kihívás és a szerteágazó lehetőségek hármas frigyéből egy régi időket idéző, mégis ízig-vérig modern stratégiai játék született.

Meg vagyunk róla győződve, hogy az az ufóhívő gémer, aki kihagyja ezt a játékot, egyenesen a kénköves pokolra jut. A játék beszerzése régi motorosoknak egyenesen kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott. Az XCOM: Enemy Unknown esetében teljes lelki nyugalommal biggyesztjük a „kihagyhatatlan” pecsétet tesztünk végére.

Tovább:
A legfrissebb cikkekhez
A techrovat legújabb cikkeihez
A videojáték-történelem tíz legjobb alienjéhez

Támogatott és ajánlott tartalmaink

Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?

Összedőlt egy 2,5 kilométeres baltimore-i híd, miután nekiment egy konténerszállító hajó

A középkategória csúcsa – kipróbáltuk a Redmi Note 13 Pro+ 5G-t

További cikkeink a témában
Mi kell ahhoz, hogy a kutyád ne csak boldog legyen, de a legjobb barátoddá is váljon?
Hirdetés