Az Iron Maident nem csak a zenéje miatt lehet szeretni

Éppen elég, ha szereted a borzasztóan látványos showműsorokat, mert ami csütörtök este a Volt nagyszínpadán történt, az nem csak a fülnek volt heavy metal, de a szemnek is.

Egy Maiden-koncerten minimum szokatlan, hogy negyed órával a koncert tervezett kezdése után az első sorban álló rajongók békésen nézik a vb-meccset a telefonjukon, de csütörtökön ez az elég valószerűtlen látvány fogadta azokat, akiknek sikerült valahogy bepréselődniük a nagyszínpad előtti emberi masszába. Háromnegyed tíz van, a színpad előtt már mindenki türelmetlenül toporog a másik lábán, igyekszik tartani a nehezen megszerzett pozícióját, közben pedig egyre tanácstalanabbul pislog körbe, hogy mi van. Aztán valakinek bevillan, hogy bassza meg, hát az angol-belga! Ez a koncert addig nem megy sehova, amíg ki nem derül, hogy ki nyeri a G csoportot, így innentől kezdve jobb híján a közönség is a meccset nézi a telefonján, és teli torokból szurkolnak a hármas sípszónak, ami végre beindíthatja a soproni estét.

Meg persze kicsit az angoloknak is, nehogy már rosszkedvűen lépjenek színpadra a fiúk, de ez utóbbi nem jön össze, 1-0 a belgáknak. Harriséknek kell még húsz perc, hogy feldolgozzák a történteket, aztán jó háromnegyed órás késéssel végre felhangzik a Doctor Doctor, rögtön utána pedig Churchill beszéde, vagyis az Aces High eleje, aminél jobb koncertkezdő szám nem nagyon van az univerzumban. Az angol focidrukker persze nem felejt, Dickinson két szám között sejtelmesen rá is kérdez, hogy vannak-e belgák a közönség soraiban, ami nem sok jót ígér egy olyan embertől, aki néhány perccel korábban még eszelős tekintettel hadonászott két lángszóróval.

Nos igen, a Maiden 2018-ra eljutott odáig, hogy a koncertjeikre már nem csak a zene miatt érdemes elmenni, hanem látványban is olyan hatalmas showt kapunk, ami talán egy Las Vegas-i műsornak is megállná a helyét: az Aces High alatt második világháborús Spitfire repülő emelkedik a zenészek fölé, a Flight of Icarus közben Dickinson két lángszóróval hadonászik a hatalmas Ikarosz-szobor előtt, az Iron Maiden alatt pedig maga a sátán emelkedik fel Nico McBrain dobszerkója mögött. Soha nem fog kiderülni, de ez a műsor valószínűleg akkor is élvezhető lenne, ha a 2 minutes to Midnight helyett az Aquától a Barbie Girl szólna alatta.

Hogy a Maiden koncertjei nem kizárólag a zenéről szólnak, csütörtök este különösen jól jött, mert az erős szél miatt állítólag hátrébb már nem sokat lehetett hallani a koncertből, amire a zenekar amúgy a lehető legklasszikusabb setlistet kapta elő: Run to the Hills, Aces High, The Trooper, Fear of the Dark, The Number of the Beast... a számok 99%-a annak is ismerős lehetett, aki tényleg csak a kocsmai zenegépből ismeri a Maident, ráadásul ezek a klasszikusok emberemlékezet óta nem szóltak ennyire jól színpadon. Bár Dickinson mintha valamivel kevésbé pörgött volna, mint ahogy tőle megszoktuk, az éneklésre annál inkább odafigyelt: ötvenkilenc évesen is mértani pontossággal adta elő az összes számot, amihez fesztiválokhoz képest szokatlanul jó hangosítást is kapott. Lehet, hogy a koncertet hátul elfújta a szél, elől viszont annyira jól szólt, mint az előző négy magyarországi Maiden-koncert együttvéve.

Az szinte biztos, hogy a Maident nem most láttuk utoljára Magyarországon, hiszen a zenekar csúcsformában van, a hatvanas éveiket taposó tagok lazán elvállalnak több mint száz állomásból álló koncertturnékat, amikre Hamburgtól San Salvadorig pillanatok alatt kapkodják el a jegyeket. Meg persze Sopronig, ahol a csütörtöki napra már hetekkel előre elfogyott minden jegy. Így előfordulhat, hogy vannak, akik a mostani buliról lemaradtak, őket azzal tudjuk vigasztalni, hogy minden bizonnyal csak egy-két évet kell várniuk a következőre.

(Fotók: Csudai Sándor/Volt Fesztivál Official, Major Kata/Rockstar Photographers)

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon