Scott Voss (Kevin James) egy csőd szélén álló iskola pocakos biológiatanára. A suli bizony nagy szószban van, a vezetőség pedig úgy próbál fogni a büdzsén, hogy szétzavarja a diákokból verbuvált szimfonikus zenekart a szenvedélyes zenetanárral az élen. Voss másodállásban amerikai állampolgárságra pályázó külföldieket készít fel a vizsgára, és amikor találkozik egy holland bevándorlóval, aki korábban ketrecharcosként kereste kenyerét, merész tervet eszel ki intézménye megmentésére: elhatározza, hogy pénzdíjas küzdelmeken fogja megkeresni a szükséges pénzmagot.

A maflás olyan, mintha a fenti alapszitut betáplálták volna egy random forgatókönyvíró gépezetbe, mely az unalomig ismert paneleket úgy okádta egymásra, hogy még véletlenül se zavarja meg az eltompult nézőt az eredetiség látszata. A langyos sztoriban alibikarakterek téblábolnak ide-oda, majd menetrendszerűen jön a bonyodalom, amit úgy követ a sorsfordító ötlet – a potyka biosztanár ketrecharcosnak áll –, hogy a küzdősportok világában minimálisan tájékozott nézőket azonnal viszkető fájdalom támadja meg halántéktájon.

Természetesen a felkészülés képsoraiból dinamikus zenére összeollózott montázs pont akkor jön, amikor várjuk, és a szarrá vert főhős is az utolsó pillanatban áll fel a padlóról, hogy még épp elkapja a ringhez rohanó jócsaj (Salma Hayek) smárra felkínált csücsöri ajkait.

Ha egy szóval kellene megragadnunk a vasgolyó egyszerűségű film esszenciáját, az a szó az ötlettelenség volna. A maflás minden másodpercében tökéletesen kiszámítható, meglepetést legfeljebb azoknak képes okozni, akik még életükben nem láttak egyetlen filmet sem. (Őket óva intenénk attól, hogy ezzel a mozival kezdjék a filmművészettel való ismerkedést.)

Még a nullához konvergáló elvárásokkal a moziszékbe huppanó néző számára is egyértelművé válik negyed óra után, hogy az alkotók szellemi kompetenciája nem terjedt ki intellektuálisan is szórakoztató verbális poénok, netán helyzetkomikumok felvázolására, így jobb híján azon kellene röhögnünk, hogy a vásznon felnőtt emberek infantilis tinédzserek módjára viselkednek.

A cselekmény hozza a szokásos gusztustalan testnedves poént is, egy szürreális jelenetben pedig a készítők nem átallnak előrángatni a burleszk őskorából egy elcsépelt tortadobálós geget, amit már tényleg nem tudtunk hova tenni. A fantáziátlanság tehát maximális hatékonysággal gyomlálja ki a maradék humort a képkockák közül, ami nem lenne baj, ha A maflás sportfilmként jól működne. A helyzet viszont az, hogy nem működik.

A cukorsziruppal bőkezűen nyakon löttyintett finálé képes odáig fokozni a szellemi nihilt, ahonnan már nincs tovább: felszabadító zene, a kamera az ég felé emelkedik, egy frissen állampolgárságot szerzett mexikói bevándorló pedig örömittasan üvölti: „Viva Amerika! Viva Amerika!” Ha a záró képsorokra az összecsapott dolgozat összegzéseként tekintünk – feltéve, hogy A maflás egyáltalán akart szólni valamiről –, akkor a szánkba rágott ronggyá csépelt tanulságokon (a kitartás, becsület, példamutatás stb. fontossága) kívül feltehetőleg éppen egy olyan mozit láthattunk, mely azt szerette volna elmondani a maga egyszerű eszközeivel, hogy Amerikában bárkiből lehet akárki.

Frank Coraci például szeretett volna rendezni egy totálisan súlytalan filmet, mely a szokásos, mára kiüresedett szólamok mentén képes úgy felmondani egy szebb napokat látott zsáner legrosszabb kliséit, hogy közben egyetlen értékelhető önálló gondolatot sem közvetít nézője felé. Sikerült is neki.

Tovább:
A világ zsebtolvajveszély-toplistájához
A rovat legújabb cikkeihez
Amit novemberben látni, hallani és átélni muszáj