A titánok haragja – Az istenek a fejükre estek

A 2010-es A titánok harca remake minden szempontból sz*r volt, de majd félmillárdot hozott, ezért máris itt a folytatás. Isteni zúzás, csúcs látvány, istentelenül gyenge sztori.

Az utóbbi pár évben több hollywoodi góré kezében is megfordult egy titokzatos könyv, melynek varázslatos történetei azonnal beindították az illetékesek fantáziáját. A kötet címe: A görög mitológia általános iskolásoknak, a rá alapuló filmek pedig olyan szépen kaszálnak, hogy nem is csodálkoztunk azon, hogy ismét itt vannak a CGI monstrumokkal küzdő harcos hellének.

Desmond Davis 1981-es fantasy alapvetése, a Titánok harca a maga gyerekcipőben járó trükkjei- és kezdetleges technikai megoldásai ellenére kultikus film lett, aminek pont ez az esetlenség adja a báját. Persze lehetett számítani arra, hogy a villámgyorsan fejlődő CGI korában az amcsi filmstúdiók is felfedezik maguknak a görög mitológiát, az említett klasszikus remake-je végül 2010-ben érkezett meg. A Louis Leterrier által újratöltött mozi azonban a kimondottan buta darab lett, amiből gyakorlatilag minden értelmes elemet, mozzanatot kiöltek és csak a látványra koncentráltak, ez viszont meglehetősen gyengére sikerült, a kamu 3D is ritkán ennyira zavaró, márpedig ha egy látványfilmben pont a látvánnyal van gond, akkor a kritikusok kíméletlenebbek tudnak lenni, mint az összes mogorva isten együttvéve. A nézőket persze kicsit sem hatották meg a firkászok intő szavai, a 125 millából készült szösszenet majd félmilliárdot hozott, ezért nem csoda, hogy 2 évvel később máris itt a folytatás, időközben Tarsem Singh is tett egy mitológiai kitérőt a Halhatatlanokban, melyben egyéni képi világát jól tudta érvényesíteni, Mickey Rourke is jól muzsikált, de a történet azért ott is hagyott némi kívánnivalót maga után.


A rendezői széket ezúttal Jonathan Liebesman örökölte, és a Warner kiadta az ukázt, hogy most azért jó lenne nem elsumákolni a trükköket és eleve 3D-ben gondolkodni, ezért a A titánok haragja kivitelezésben egyértelműen jobb lett elődjénél. Mivel most nem volt alapfilm, amit követni kéne, az írók nagyobb szabadságot kaptak, ami eleve rossz hír, és megpróbáltak mindent elsütni, ami az előző felvonásból kimaradt, továbbá vígan variálhatták az elemeket, ezért a végeredmény olyan, mint A gyűrűk ura, a Csillagok háborúja és az Odüsszeia keveréke, mitológiai kontextusba helyezve. Aligha van olyan töritanár, aki ne kapna az első 15 perc alatt 3 agyvérzést a mítoszok elemeit – mondjuk úgy – meglehetősen szabadosan variáló jelenetek láttán.

A sztori főhőse ezúttal is az a Perszeusz, aki hazája legnagyobb hőstettét hajtotta végre (legalább is a 2004-es EB győzelem előtt), amikor elpusztította a Krákent. A helyi John McClane azóta visszavonult egy kis halászfaluba, ahogy egy jó akciósztárhoz illik, született egy fia, de sajnos az istenek ármánykodása miatt ismét veszélybe került a világ és olyan cudar dolgok történnek, amihez képest a gazdasági válság közönséges kofalárma, ezért Perszeusz kénytelen kilépni a halszagú hétköznapokból és elindulni az utolsó küldetésre. A cselekmény ezt követően a klasszikus receptet követi: a csapatba verődő karakterek A pontból B pontba indulnak, mindenhol van valaki, vagy valami, ami továbbviszi őket céljuk felé, és persze mindenhol fene nagy zúzás van, akár Küklopszokkal, akár a Minotaurusszal csapnak össze. Azt is érdemes megfigyelni, milyen sok a Csillagok háborúja párhuzam a sztoriban (hogy ezek a görögök milyen pofátlanul nyúltak George Lucastól): van egy Luke-Leia-Solo felállás, van szemét-zúzó jelenetet idéző pillanat, a finálé egyértelműen a halálcsillag lerombolását hozza be és a sötét oldal vonzása is erősen jelen van.

A világ szerint


Perszeusz szerepében ismét a gyapjas fejű Sam Worthington hörög, Andromédát ezúttal Rosamund Pike alakítja, továbbá itt van velünk Liam Neeson és Ralph Fiennes, akik hatalmas szakállal tolják a haknit, a végén úgy dobálják a villámokat, mint Tim, a varázsló a Gyalog galoppban. Sok alkalmunk nincs nevetésre, de 2-3 poén azért befért a scriptbe, a Héphaisztoszt alakító Bill Nighy például a sellőcsábítás rejtelmeibe vezet be minket, szegény pléhbagoly is kapott egy snittet, ennyi jutott neki, ami nem csoda, hiszen már az előző részben is csúnyán mellőzték. Aki esetleg attól félt volna, hogy olyan száraz akciókat kapunk, mint Liebesman legutóbbi A Föld inváziója – Csata: Los Angeles munkájában, annak nem kell félni, csak néhány szanaszét vágott csihi-puhiban érezni ezt a hatást. A látványra pedig tényleg nem lehet panaszunk, csurog majd a nyál az IMAX-ben, és ettől a filmtől, melynek sztoriját a Fásy mulató bármelyik előadója képes lett volna ugyanígy megírni, kimondottan tilos többet várni!

Füst, Fény, Hollywood

Magasélet

Tech
Tech
Tech
Highlife
Highlife
Highlife
Otthon
Otthon