Teljesen váratlan dolog történik, amikor az ember elindítja az ausztrál legendák vadonatúj lemezét. Nem átallunk bulváreszközökkel élni, hogy felturbózzuk kritikánkat.
A Rock or Bust az a fajta AC/DC-album, ami a Play-gomb megnyomása után elindul. A CD-lejátszónk gyönyörűen lejátssza az elejétől a végéig, az mp3-lejátszónk is pazarul beolvassa majd a dalok file-jait, ha a legelső tracknél megnyomjuk azt a háromszög alakú gombot. A banda ezúttal azt a teljesen hihetetlen formulát vezeti elő, miszerint feljátszik néhány AC/DC-dalt. Teszi mindezt szegény Malcolm Young nélkül, aki azért volt kénytelen távozni a gitárosi posztról, mert demenciával küzd, de nem mentek túl messzire, megtalálták unokatesóját, a remek Stevie Youngot, aki formabontó módon megfogja a gitárt, és játszik rajta AC/DC-dalokat. Stevie egyébként nem új beugró, hiszen már a ’60-as években is együtt pengetett a csapattal, 1988-ban pedig már helyettesítette Malcolmot, amikor alkoholproblémái miatt kiesett a Blow Up Your Video-turnéról.
A Rock or Bust egy új album, ezt mindenképpen érdemes az előnyei közé sorolni. Szürke CD-lemezen kapható, ami egy tetszetős, fancy műanyag tokban pihen. Nem volt könnyű szülés összehozni, mivel Malcolm hiánya rányomta a bélyegét a csapatra, de Angus nem esett kétségbe, sikerült 11 dalt írnia szinte egyedül is a lemezre, amik AC/DC-dalok. Riffeket tekintve AC/DC-riffeket írt, mint ahogy Phil Rudd is AC/DC-dobtémákat rakott alájuk. Talán nem meglepő ezek után, hogy Brian Johnson is felcsapta fejére sapkáját, majd felénekelt néhány AC/DC-énektémát. Így össze is állt a Rock or Bust, ami pont olyan, mint egy AC/DC-lemez.
A viccet félre téve: most komolyan, mit vártunk? Dubstep-témákat? Bármiféle változást? Lassú dalokat? Rózsaszirmos szerelmet? Hát nem. Ez bizony egy AC/DC-album. Sem jobb, sem rosszabb mint az előzőek. Angus Young még mindig tökéletes riffeket ír, Johnson sem most kezd operaénekesi ambíciókat dédelgetni. És ez jó. Mert az AC/DC még vén fejjel is leszakítja a fejed, olyan dögöt hoznak a Rock or Bust-on, amire kortársaik már régóta nem képesek. Ennyire oldszkúl, szőröstökű rock’n’roll már alig létezik. De ez a pár faszi még mindig kiáll, és azt nyomja, amihez a legjobban ért.
Nem jönnek ki túl sűrűn lemezzel, meg is unnánk, ha kétévente hoznának ki egy-egy albumot. Jó ez így, mert hiába a tagcserék, vagy az egyéni problémák, az AC/DC képtelen mást csinálni, mint amit mindig is csinált. Elkészíthetik ezerszer ugyanazokat a trackeket, írhatnak milliárd egymásra hasonlító gitárriffet, rájuk rohadhat a sapka és a rövidgatya, ez bizony még harminc év múlva is ugyanannyira dögös lesz.
A Rock or Bust minden idők egyik AC/DC-albuma. Nem fog bevonulni a történelemkönyvekbe, de azt nyugodtan elvárhatod tőle, amit az összes többitől. Nincs rajta egyetlen gyengébb dal sem, de nem ez a lemez fogja megreformálni a rockipart 2014-ben. Bármelyik trackjére el lehet majd üvölteni a hangunkat a koncerteken, és arra is jó lesz, hogy egyes kritikusok kifejtsék, mennyire nem jó ez az egész már. Dehogynem jó. Pont olyan jó, mint bármikor. Tény, hogy nincs rajta egyetlen korszakos induló sem, de sebaj. Elindítod, és pont azt kapod majd, amire vársz, már ha nem vársz kockázatvállalásra és újításokra. Ilyen élményben pedig manapság már alig van része az embernek.