Egy remek forgatókönyv, brutális frizurák és egy rendező, aki imádja a színészeit; így néz ki egy igazi Oscar-szörny receptje.
Az FBI a hetvenes évek végén egy rakás korrupt közszereplőre hozta a frászt ABSCAM fedőnevű akciójával, melynek egyik vezéralakja egy kiugrott szélhámos, Mel Weinberg volt. Weinbergnek az volt a dolga, hogy egy kitalált sejk nevében politikusokat vesztegessen meg, akikre néhány nappal később ballonkabátos ügynökök rúgták rá az árnyékszék ajtaját. Az akció teljes sikerrel zárult; összesen nyolc közszereplőre sikerült ráadni a szürke csíkos pizsamát, a volt csaló pedig valóságos sztár lett ügyészi körökben.
Az érdekes sztorit a nyolcvanas években egyszer már filmre akarták vinni John Belushi főszereplésével, de a színész korai halála sajnos betett a terveknek. Közel harminc évnek kellett eltelnie, mire egy forgatókönyvíró ismét megtalálta a sztorit. Az ő szkripjét később néhányszor még átírták, az eredetileg a rendezésre kiszemelt Ben Afflecket pedig David O. Russellre cserélték, így végre megszülethetett a valóságot nem kicsit kiszínező Amerikai botrány.
Russell hívó szavára az összes favoritja összeugrott egy örömfilmezés erejéig. Nem lehetett nehéz őket meggyőzni, hiszen a rendező színészvezetése mára a védjegyévé vált. Ráadásul a forgatókönyvet kifejezetten kedvenceire dolgozta át, így a remek gárda igazán elemében érezhette magát. Most pedig kibontjuk a szuperlatívusz-puttonyt; Christian Bale nem kevesebb mint zseniális a kopaszodó szélhámos szerepében.
Azt is kemény meló lenne eldönteni, hogy vajon a neurotikus feleségét alakító Jennifer Lawrence, vagy a szeretőjét/bűntársát megszemélyesítő Amy Adams alakítása kedvesebb-e a néző szívének, az egyre jobb Bradley Cooper pedig ismét befogja ellendrukkerei száját. Jó szokásához híven a mester ezúttal is hagyja improvizálni színészeit, kézikamerájával pedig szinte az arcukba mászik. Az eredmény négy elképesztő jutalomjáték, amit még akkor is öröm lenne végignézni, ha a mozi nem állna ilyen biztos lábakon.
A morálisan megkérdőjelezhető FBI-akcióba beszervezett csaló, a hiperaktív ügynök, illetve az oldalukon tevékenykedő hölgyek kétségbeesetten próbálják visszaszerezni a kontrollt elszabadult hazugságaik, vakvágányon araszoló életük felett, míg a lépre csalt polgármester (a korábban nem említett, de szintén remek Jeremy Renner) csak jobbá szeretné tenni a világot. Közös tragédiájuk, hogy szándékaiktól függetlenül ezt a játékot senki nem úszhatja meg tiszta lelkiismerettel. Szerencsére a történetben rejlő erkölcsi petárdák nem sülnek be, bár a karakterközpontúság néhol érezhetően a mondandó rovására megy. Ezen persze nem szabad csodálkozni egy olyan rendező esetében, aki ennyire rajong hőseiért.
A művészeti rendezés tekintetében ismét bele kell nyúlnom abba a bizonyos puttonyba. A kiváló díszletek, jelmezek és frenetikus frizurák egyenesen a hetvenes évek Amerikájába teleportálják a nézőt. A brutális hajszerkezetek miatt néhányan egészen biztosan ki fogják köpni a popcornt. Például az a pillanat, amikor Bale mérnöki pontossággal felhelyezett parókáját Cooper egy laza kézmozdulattal szétbarmolja, igazi rekeszizom-erősítő gyakorlat.
Az Amerikai botrány favorizálásával az Akadémia tulajdonképpen biztonsági játékot játszik. Itt egy film, ami brillírozó színészek tolmácsolásában élő-lélegző korrajzban mesél arról, milyen az, amikor a hazugságok önálló életre kelnek. A voksoló tagok valahogy így okoskodhattak: A tanulság – semmi nem fekete vagy fehér – univerzalitása kipipálva, az alkotók kompetenciájához szemernyi kétség sem férhet, zene, díszletek, jelmezek, frizurák rendben… Dobáljuk meg szobrokkal!