Aranyeső - A 84. Oscar díjazottjai

Nem nagy meglepetésre tarolt a The Artist - A némafilmes és A leleményes Hugo is a 84. Oscar-gálán.

Hogy ne legyen sértődés, a két film testvériesen megosztozott 10 csillogó aranyszobron, bár míg a The Artist a fontosabb díjakat (a legjobb film, a legjobb rendezés (Michel Hazanavicius), a legjobb férfi színész (Jean Dujardin), a legjobb kosztüm, valamint a legjobb zene), addig A leleményes Hugo inkább a technikai megvalósításért járó elismeréseket (a legjobb hangvágás, a legjobb hangkeverés, vizuális effektek, operatőri munka és látvány) gyűjtötte be Oscarok formájában. Egy népi hiedelem szerint ha Meryl Streep egy díjért indul, másnak esélye sincs, ezért le is győzött mindenkit, és vitt haza egy szobrocskát a legjobb női főszereplőként a Vasladyben nyújtott alakításáért. Pedig most nem volt egyértelmű a helyzet, a kategória bármelyik versenyzője nyerhetett volna. Woody Allen már megint nem ment el, pedig díjazták is az Éjfélkor Párizsban legjobb eredeti forgatókönyvéért, de hát az vesse rá az első követ, aki meglepődött ezen.

Teljesen jogosan kapta a Muppets a legjobb betétdalért járó díjat, a Man or Muppet szinte sláger, és a film még arra is képes volt, hogy egy dal erejéig összehozza az Így jártam anyátokkal és az Agymenők sztárjait. A legjobb animációs film Oscarját könnyedén húzta be a Rango, egy olyan mezőnyben, ahol a Kung Fu Panda 2. volt a legnagyobb rivális... Kisebb meglepetésre a legjobb férfi mellékszereplő díja Christopher Plummernél landolt, aki a Kezdők című filmben nyújtott alakításáért először kapott Oscart, 82 évesen! Ideje volt.

És hogy valami botrányos is történjen: Sasha Baron Cohen (ki más, ráadásul a diktátor szerepében), akit majdnem kitiltottak a gáláról, kedves barátja, Kim Jong-il hamvaival érkezett, amit "véletlenül" rá is borított a gála előtti bevonuláson a műsorvezető Ryan Seacrestre. Nyilván nem volt megbeszélve. De ha tényleg nem is volt, akkor sem volt túl nagy meglepetés, Ryan legalábbis azt mondta, számított rá. És hogy milyen volt Billy Crystal? Megosztja a véleményeket, de a legtöbben közepesen unalmasnak titulálták a kevés röhögést okozó műsorát. Rossz ugyan nem volt, de azért Will Ferrell és Zach Galifianakis erősebb poénokat hoztak, még ha csak két perc erejéig is, hogy helyre álljon a világ rendje.

A díjazottak:

Legjobb film:
The Artist - A némafilmes

Legjobb rendező:
Michel Hazanavicius (The Artist - A némafilmes)

Legjobb férfi főszereplő:
Jean Dujardin (The Artist - A némafilmes)

Legjobb női főszereplő:
Meryl Streep (A Vaslady)

Legjobb férfi mellékszereplő:
Christopher Plummer (Kezdők)

Legjobb női mellékszereplő:
Octavia Spencer (A segítség)

Legjobb eredeti forgatókönyv:
Woody Allen (Éjfélkor Párizsban)

Legjobb adaptált forgatókönyv:
Alexander Payne, Nat Faxon, Jim Rash (Utódok)

Legjobb animációs film:
Rango

Legjobb idegen nyelvű film:
Nader és Simin - Egy elválás története (Irán)

Legjobb operatőri munka:
Robert Richardson (A leleményes Hugo)

Legjobb látvány:
Dante Ferretti, Francesca Lo Schiavo (A leleményes Hugo)

Legjobb vágás:
Angus Wal, Kirk Baxter (A tetovált lány)

Legjobb kosztüm:
Mark Bridges (The Artist - A némafilmes)

Legjobb smink:
A Vaslady

Legjobb zene:
Ludovic Bource (The Artist - A némafilmes)

Legjobb filmhez írt eredeti dal:
Bret McKenzie: Man or Muppet (Muppets)

Legjobb hang:
A leleményes Hugo

Legjobb vizuális effektek:
A leleményes Hugo

Legjobb dokumentumfilm:
Undefeated

Legjobb rövid dokumentumfilm:
Saving Face

Legjobb animációs rövidfilm:
The Fantastic Flying Books of Mr. Morris Lessmore

Legjobb rövidfilm:
The Shore

Minden éven egyszer eljön a sóbiznisz ünnepe, ami köré spontán módon összeverődik egy amerikai focidöntö is. A költségvetés nem éppen egy bivalytárogatói  koncertével vetekszik, a közreműködők is hihetetlenek, ahogyan a showkészítés nagykönyvében az meg van írva. A Player most bemutat néhányat a legsúlyosabb esetekből. Janet Jackson mellét kivéve...

Madonna

Na ki a legnagyobb megalomán a világon? Madonna sosem viccel el semmit, a 2012-es Halftime Show nagyobb, hosszabb, vágatlanabb volt minden eddiginél. A több mint 12 perces szett alatt parádézik a Cirque de Soleil, vendégmuzsikusként benéz az LMFAO két idiótája, M.I.A., Nicki Minaj és Cee Lo Green is. A playback partit, és a megbotlást lazán megbocsátjuk Madonnának, hiszen akkora látványt kanyarintott, amibe beleremegett a föld. Ugyan ki más fedné le a teljes pályát egy hatalmas kivetítővel?

1. Vogue
2. Music (+Party Rock Anthem + Sexy And I Know It)
3. Give Me All Your Luvin'
4. Open Your Heart / Express Yourself
5. Like a Prayer

New Kids On The Block

Nem mehetünk el szó nélkül az 1991-es Disney/Benetton reklámnak is beillő show mellett, ahol az ereje teljében lévő New Kids sikítást előidéző csípőmozgással hódít a gyereksereg között, a Disney palota háttér előtt. A Step by Stepet persze senki sem úszta meg.

Setlist:

1. Step by Step
2. This One’s for the Children
3. It’s a Small World After All

Black Eyed Peas & Usher & Slash

Minden idők második legdurvább show-ja, az LCD és a LED kijelzők minden vállfajának felvonultatásával (naná, hiszen a Tron 2.0 az alaptéma), egy teljes pályányi táncossal, akik ijesztően egyszerre mozognak, és még világítanak is, hogy a buli ki is nézzen valahogy. Slash is felnéz a LOVE felirat alakú színpadra, de mintha nem lenne formában. Mennyből az angyalként érkezik Usher helikopterről. Semmi extra, csak egy átlagos 2011-es Halftime show.

Setlist:

1. I Gotta Feeling
2. Boom Boom Pow
3. Sweet Child O’ Mine
4. Pump It
5. Let’s Get It Started
6. OMG
7. Where Is The Love?
8. The Time (Dirty Bit)

Michael Jackson

Most visszanézve annyira nem is extra Jacko 1993-as fellépése (mármint a közönséget megtévesztő bevonuláson kívül), táncosok vannak dögivel, a Művész top formában, de akkor még nem az volt a lényeg, hogy akkora kijelzőket hozzanak be a pályára, ami röhejessé teszi még a 260 cm átmérőjű, 40 milliós tévéket is. A fellépés mindenesetre egy a legjobb formájában lévő szupersztárt mutat.

Setlist:

1. Jam
2. Billie Jean
3. Black or White
4. Heal the World

U2

Ha úgy nézzük, a 2002-es U2 Super Bowl műsor semmivel sem több, mint egy átlagos koncertjük. Viszont nem is kevesebb. És mivel tudjuk, hogy Bonoék akkora színpadképeket álmodnak meg maguknak, amik a Puskás Stadionba sem férnek be, kénytelenek vagyunk kijelenteni, hogy a show nagyon rendben volt.

Setlist:

1. Beautiful Day
2. MLK
3. Where the Streets Have No Name

Prince

Öreg herceg nem vén herceg, ezt már a Sziget óta tudjuk. Prince 2007-ben Foo Fighterst játszik, ami már eleve jófejség, és ha azt is hozzá tesszük, hogy ez a dal a Best of You, ráadásul teljesen átgyúrva, egyből kihagyhatatlanná teszi a felsorolásból a zseni Super Bowl-fellépését.

Setlist:

1. We Will Rock You
2. Let’s Go Crazy
3. Baby I’m a Star
4. Proud Mary
5. All Along the Watchtower
6. Best of You
7. Purple Rain

The Who

CSI összes pár percben, 2010-ben. De mindezt egy olyan színpadképpel megtámogatva, ami beleég a retinánkba, picit öregesen, de becsülettel, olyan közönségénekeltetéssel, ami hangszálakat szakít. Igazi stadionrock, minden, ami egy ilyen estére kell.

Setlist:

1. Pinball Wizard
2. Baba O’Riley
3. Who Are You
4. See Me, Feel Me
5. Won’t Get Fooled Again

Aerosmith & Britney & ’N Sync & Nelly & Mary J. Blidge

A legfurcsább összeállítás evör. De ilyen a showbiznisz. Elég természetellenesen váltja Justin Timberlake egykori fiúcsapatának nyáldalát egy még nyálasabb Aerosmith sláger, hogy aztán a végén összefussanak a szálak, és az ’N Sync, Britney, valamint az Aerosmith együtt adják elő a Walk This Way-t. Apokalipszis a fanyalgóknak, elég jó vicc a röhögni vágyóknak, show mindenkinek, aki szereti.

Setlist:

1. Bye Bye Bye
2. I Don’t Want to Miss a Thing
3. It’s Gonna Be Me
4. Jaded
5. Walk This Way

Bruno Mars & Red Hot Chili Peppers

A funk és a hazafiasság került a főszerepbe, előbbit különösebben nem, utóbbit már egy picit erősebben bánjuk. Bruno Mars olyan lazán adja a fiatal James Brownt, hogy attól még a sánták is táncolni kezdenek, de amikor megjön a Red Hot Chili Peppers, akkor aztán tényleg elszabadulnak az indulatok. Ügyes show, ahol inkább a zene dominál, de persze a színpadkép sem éppen egy haknikirály mucsajröcsögei fellépését idézi.

Setlist:


1. Billionaire
2. Locked Out of Heaven
3. Treasure
4. Runaway Baby
5. Give it Away
6. Just The Way You Are

Katy Perry & Lenny Kravitz

Katy jön, és bő 12 percben lenyom egy akkora show-t, hogy azt sokan másfél órában sem tudják összehozni. Lenny Kravitz megjelenése mondjuk nem ad hozzá semmit a műsorhoz, de kedves kis adalék. Tőle valahogy nem hangzik annyira extrán az I Kissed a Girl. Megvolt. Értjük. Szerette. Énekelhette volna kicsit durvább szöveggel is. Na de nem is ez a kemény, hanem az előre be nem jelentett Missy Elliott blokkja, aki 2010 óta csak egyszer volt hajlandó előjönni a barlangjából egy brazil fellépés erejéig. A teljes felületén kivetítős színpad és annak használata bárkit leborulásra késztet. A végén persze tűzijáték. És maga Katy. Csodás.

Setlist:

1. Roar
2. Dark Horse
3. I Kissed a Girl (feat. Lenny Kravitz)
4. Teenage Dream
5. California Gurls
6. Get Ur Freak On (Missy Elliott-blokk)
7. Work It (Missy Elliott-blokk)
8. Lose Control (Missy Elliott-blokk)
9. Firework

Coldplay & Bruno Mars & Beyoncé

Hatalmas összeborulás a látszólag össze nem illő előadók között bő 13 percben, ahol Beyoncé és Bruno Mars már rutinus Halftime Show-fellépőként térnek vissza, és tulajdonképpen semmi meglepő nem történik, de olyan kellemes az egész. Az Uptown Funk pedig élőben a legállatabb.

Setlist:

1. Viva La Vida
2. Paradise
3. Adventure of a Lifetime
4. Uptown Funk (Bruno Mars)
5. Formation (Beyoncé)
6. Fix You
7. Up&Up

Fotó: AFP

Player Autószalon

Sam Peckinpah klasszikusának soványka remake-je nálunk csak DVD-n jött ki, de azért így sem hagyhattuk ki a 2011-es feldolgozás alapos megpiszkálását.

Alapanyag

Peckinpah az utolsó betörhetetlen hollywoodi lázadók egyike volt, aki jellegzetesen férfias filmeket készített egész életében, radikalitása mögött mégis lírai szépség húzódott. A valóságban egy kezelhetetlen alkoholista volt, aki maximálisan kivette a részét minden földi jóból, ahogy a Pat Garrett és Billy, a kölyök főhőse, ő is szívesen lövöldözött otthonában, főleg tükrökre, és ezt a lázadó szellemiséget mozgóképeibe is belevitte. Az elsősorban szerzői westernjeiről híres, de igazából minden műfajban maradandót alkotó direktor 1971-ben először szaladt neki egy thrillernek, a végeredmény pedig talán a legjobb munkája lett.

A Szalmakutyák, amely Gordon Williams The Siege Of Trencher’s Farm című regényén alapul, szép kis botrány volt a maga idejében. A vádak főleg az esztétizált erőszak miatt érkeztek, ami a rendező egyik kézjegye volt, de a Vad banda véres befejezésében sem merte azt megcsinálni, hogy egy nemi erőszakot élvező nőt mutasson be, vagy hogy olyan értelmiségit tegyen meg főszereplőnek, aki maga is kénytelen szadistává válni, hogy megóvja szuverenitását. Peckinpah persze több dolgot is megváltoztatott az alapanyagon: a könyvben például a házaspárnak van egy nyolcéves kislánya, aki átéli a borzalmaknak, és ott a rosszfiúk nem halnak meg. A híres nemi erőszak a zseniális szeszkazán adaléka és a szellemi fogyatékos fiú Egerek és emberekből átemelt gyilkossága sincs benne a regényben.

Eredeti

Az eredeti mozifilm abban az évben jött ki, amikor jobb helyeken olyan szösszenetekre ültek be az emberek, mint a Piszkos Harry, a Francia kapcsolat, vagy a Mechanikus narancs. Az utóbbival remekül rokonítható a Szalmakutyák, ugyanis amellett, hogy a hetvenes évek minden frusztrációja benne van (nem véletlen, hogy a főhős a Vietnami-háború körüli balhéktól hangos, egyre erőszakosabb USA-ból menekül a nyugodtabbnak vélt Angliába), arról mesél, hogy az egyén nem maradhat talpon erőszak nélkül a világban, ez pedig politikai és társadalmi kommentárként is felfogható. A másik, praktikusabb tanulság így hangzik: abból semmi jó nem származik, ha a nejed melltartó nélkül villog építőmunkások előtt.

„Nem engedek meg semmilyen házam ellen irányuló erőszakot”, mondja David (Dustin Hoffman), közvetlenül mielőtt egy nyakra felhelyezett medvecsapdával dobná fel a fő rosszfiú kinézetét, nem véletlen, hogy kiakadtak a korabeli kritikusok, mondván: ez az agresszió dicsőítése. Odáig sajnos nem jutottak el, hogy belegondoljanak, milyen szomorú a film zárómondata, melyben a fogyatékos fiú azt mondja: „Nem ismerem a hazavezető utat.”, mire David: „Semmi baj, én sem.”, hiszen emberünk a történtek után teljesen elveszik az életben, és ez bizony nem egy vérrel írt happy end. Hoffman egyébként nem szerette a filmet, a szereposztással sem volt elégedett, de ez esetben nem adunk a véleményére, annak viszont örültünk volna, ha a remake-et jegyző Rod Lurie hallgatott volna rá és jegelte volna a projektet a következő 72 évre.

Remake

A 2011-es változat igazi remake, mert az eredeti filmet tekinti alapanyagnak, nem a regényt. Nálunk nem került moziforgalmazásba a film, nyilván a kedvezőtlen kritikai visszhangnak köszönhetően, DVD-n és Blu-ray-n viszont február elején idehaza is megvásárolható, ráadásul mindkét kiadványon rengeteg extra anyag kapott helyet. Maga a film azért tekinthető elbaltázott újragondolásnak, mert elődje társadalmi és lélektani mélysége eltűnik, helyette a kor követelményeinek megfelelően durvább jeleneteket kapunk, és ahogy a feszültség nő, úgy kezdenek a színészek is egyre rosszabbul muzsikálni. Már a remake azon posztere is felhívja a figyelmet a veszélyre, amin az Amy-t alakító Kate Bosworth látható, illetve egy meglehetősen buta felirat: „Erőszakolj meg, lehet, hogy élvezni fogom!”. Na bumm.

A cselekmény ezúttal Anglia helyett a Mississippi Gulf Coast vidéken játszódik, tehát egy megelevenedő redneck lázálomról van szó, a direktor szépen el is csattant minden klisét, hiszen egy hillbilly csakis Lynyrd Skynyrd-re biliárdozhat sörrel a kezében, és csak a fekete seriff szekálásában lelhet örömet. David (James Marsden) esetünkben nem tudományos disszertációt ír, hanem forgatókönyvet, ráadásul a sztálingrádi csatáról, ami egyrészt azt szimbolizálja, hogy az önbíráskodó helyi tahók is fasisztoid módon ítélkeznek, másrészt 1943-ban is ellenség vette körül a szovjet várost, ahogy David csatatérré váló házát is. A szerepválasztással is gondok vannak: a főgenya Charlie-t alakító Alexander Skarsgard  például bosszantóan tenyérbemászó és macsóskodó, továbbá a szebb napokat látott James Woods sem ezzel a szereppel tér vissza az A-osztályba.

Jelenetek

Csak röviden: ahogy a modern remake-eknél lenni szokott, minden ki van mondva, aminek nem kéne, a filmvégi durva összecsapások véresebbek, ahol viszont igazán vagánykodhatna a rendező (erőszak-jelenet vagy hősnőnk többszöri megpofozása), ott inkább visszavesz. Több helyre apróbb feszültség forrásokat helyez be, mint például a vadászat során, ezzel nincs is gond, az amerikai focimeccsre viszont semmi szükség, pláne, hogy az eredeti változatban egy kiváló montázst láthatunk ezen a ponton, melyben az álszent felekezet, a nemi erőszak és a kapcsolati hullámvölgybe kerülő pár képei váltakoznak.

Eredményhirdetés

Peckinpah, kiütéssel. A friss Szalmakutyákkal az a baj, hogy nem átértelmezi, hanem újra felmondja a sztorit, miközben nem ügyel az arányokra. Bár a politikai párhuzam erőltetésétől eltekint Lurie és inkább egy személyes szintre tereli a történetet a forgatókönyvíró David segítségével, akinek le kell menni kutyába, hogy végre kinőjenek a golyói, így sem ad indokot arra, miért volt erre a menetre szükség. Peckinpah igazából már a nyitójelenetben köröket ver követőjére, mivel pár perc alatt virtuóz módon vázolja fel a viszonyokat: a temetőben gyerekek játszanak, a jövő nemzedéke tehát nem sok eséllyel indul az élet nevű játékban, majd kapunk egy közelit Amy cicijeiről, ami minden probléma ősforrása, megismerjük a fogyatékos srácot és a kocsmába is beszaladunk, ami a western-guru direktor kedvenc helye. Lurie-tól pedig kapunk néhány snittet a tájról és egy legyilkolt szarvast. Hát köszönjük.